A néhány nappal ezelőtt megjelent tizedik, Medicine at Midnight című albumot nem tudni, mikor hallhatják rajongók élőben, pedig érdekes lenne így is letesztelni az új felfogású dalokat. 

Dave Grohlt egyszerűen lehetetlen nem szeretni. Az egyik legjobb arc a rocksztárok között, aki simán bevállal egy dobpárbajt egy tízéves kislánnyal, aztán három forduló után szégyenkezve kijelenti, hogy veszített. Aki lábát töri a színpadon, majd visszamegy gipszben, orvosi felügyelettel befejezni a koncertet. Akinek legnagyobb vágya, hogy egyszer dobolhasson a lánya bandájában. Aki odaajándékozza a gitárját egy színpadra invitált kissrácnak, majd kedvesen, ám határozottan utána szól, hogy meg ne lássa árulni az e-bayen. Aki szétvereti a gitárját egy mozgássérült rajongóval a koncert végén, ahogy azt a Sziget Fesztiválon tette 2019-ben. 

Az első kislemezzel már november óta barátkozhatnak a rajongók, akiket Grohl időben tájékoztatott arról, hogy egy táncos, „diszkós” albumra számíthatnak, amelyet David Bowie Let‘s Dance című, formabontó korongja ihletett. A Shame, Shame meg is osztotta a tábort. Radikálisan más volt, mint bármi, amit a banda eddig kiadott. Funkos gitárok, játékos harmóniák és – kapaszkodjanak meg! – női vokál hallható rajta. Volt is nagy ijedtség. Aztán gyors egymásutánban kijött még három dal, amelyekkel már sokkal könnyebben megbékéltek a rajongók, mert közelebb állnak a hagyományos, megbízható Foo Fighters-zúzáshoz. Vagyis mire ez az alig 36 perces album végre megjelent február 5-én (a pandémia miatt majdnem egy évet csúszott), a kilenc számból négyet már ismerhettünk. 

Én személy szerint tíz napja vitázom ortodox rocker ismerőseimmel a Facebookon, hogy jó-e az új irány, vagy sem. Most rájuk is gondolva, egyszersmind a nagy nyilvánosságot is megcélozva próbálom szavakba önteni, miért szimpatikus számomra ez a váltás. Ami tulajdonképpen nem is annyira radikális, hiszen már az előző, 2017-es lemezen is bőven voltak előjelei.

Annak az albumnak is a mostani, Grammy-díjas Greg Kurtin volt a producere, aki csupa trendformáló poplemez születésénél bábáskodott, többek közt Adele, Sia, Kelly Clarkson és Pink felkérésére, de a „másik oldalról” is sokan igénybe vették szolgálatait, például Liam Gallagher, Beck vagy Paul McCartney. 

A sokakat megdöbbentő első single mellett a címadó dal és a Chasing Birds is bővelkedik bowie-s, táncos elemekben, sőt nyomokban a Cloudspotter is tartalmaz némi táncparkettes hangulatot. A Holding Poison dobalapja pedig szinte egy az egyben diszkóalap – ahogyan azt például Earl Young csinálta a hetvenes évek közepén philly sound címszó alatt – aztán a végére kocsmai boogie-vá vadul a dal. 

A Foo Fighters sokáig hasonló helyet foglalt el az amerikai piacon, mint anno az Oasis Angliában: a rajongók mindig pontosan tudták, mire számíthatnak, és azt maradéktalanul meg is kapták. Egészen mostanáig, de azért most is. Az imént felsoroltakat leszámítva ugyanis a többi számról azért nagyon is felismerhető a jó öreg Foo Fighters, még ha kísérleteznek is a hangzással. A No Son of Mine fő riffje például tisztelgés Lemmy előtt, az Ace of Spadeset idézve. A Motörhead-vezérrel Dave Grohlnak sok szép közös sztorija van, szívesen is meséli őket. (Emlékszem, Lemmy temetésének közvetítését nézve az ő búcsúbeszédén sírtam el magam először, mert annyira emberi volt.)

A Waiting on a War egy tipikus együtt éneklős koncertsláger, némi alterbeütéssel, de popos sodrással, és a végén lehet ököllel bokszolni a levegőt. A Love Dies Young pedig bármelyik korai Foo Fighters-albumon elfért volna. 

A kilencvenes évek grunge-hulláma, amely a Nirvanát a csúcsra juttatta, Dave Grohlból pedig sztárdobost csinált, mára nincs sehol, legfeljebb nosztalgiaszinten létezik a szívünk mélyén. Az akkoriban feltörő nyers energiát azonban sikerült átmenteni a huszonegyedik századba, elsősorban Dave Grohl csapatának köszönhetően. A többiek a múltban ragadtak, nem találtak új ösvényeket – talán a Pearl Jam kivételével. A megújulás tehát szinte követelmény volt, és a kísérletezési kedv ennek alapfeltétele.

Összességében a Medicine at Midnight nem is annyira merész lemez, mint amennyire azt az első single sugallta, ezáltal nem is áll össze kompakt egésszé. (A kompaktság egyébként eddig sem volt jellemző a banda lemezeire, amelyeket inkább a két-három nagy sláger miatt vettek meg az átlagemberek.) Viszont markánsan kiteszi az indexet, jelzi, hogy a Foo Fighters le kíván kanyarodni a nyílegyenes autópályáról egy-egy kanyargós mellékútra, hogy számukra is élvezetes legyen ez az utazás. Nem lenne ellenemre, ha a jövőben még számos hasonló kiránduláson részt vehetnék velük.

Foo Figthers: Medicine at Midnight, RCA Records, 2021.