Napsütéses délután volt, az a fajta, amelyben az ember úgy érzi, mintha kamerák figyelnék, mintha filmszerepet játszana. Kopog a harkály, közel már a tavasz – rúgott arrébb egy követ Bandika. Nem a tavasz van itt, hanem a nagyböjt – húzta elő pufajkája zsebéből a táskarádiót Ervin. Kérges ujjával végigsimított a recés műanyag karikán, és máris elindult a súgás. Ervin elégedett félmosollyal nyugtázta az ismert hangot, majd visszaeresztette a készüléket a zsebébe, és ismét nekitolta a hónak a lapátot. Bandika szemezett még néhány másodpercig a templomtorony keresztjén megcsillanó napfénnyel, majd ő is lapátot ragadott. A rádió meg csak súgott. Öt perc múlva ismét pihenőt tartottak, Bandika meg is kérdezte Ervint, nem lenne-e kedve keresni egy rádióadót. Tudja, nem szeretek súgás mellett havat túrni. Súg a lapát is az aszfalton, a rádióval együtt már kicsit sok. Ervin elismerte, hogy a súgás hallgatása nem egy tömegmozgató műfaj, de azzal érvelt, hogy újabban a rádióhallgatás sem köti le, kopottas metálszürke Sanyo készülékét mégis hű társának tartja, hát cipeli magával a súgását legalább. Meg nem az, de most érti, mit hallgassak? Hogy mennyien haltak meg?

Arról persze nem beszélnek, hogy mennyien bolondultak meg. Vagy hogy mennyien fognak hamarosan. Pláne nincs hír arról, hogy mennyien vannak azok, akik már a járvány előtt sem voltak normálisak.

Amúgy is itt a nagyböjt, nemcsak a húst vagy a Facebookot vonhatjuk meg magunktól lelkületünket megtisztítandó, hanem a médiatartalmakat is. Vagy ön mit gondol erről? – fordult Bandikához, aki közben szivarra gyújtott. Aztán üvegesedő szemekkel ismerte be, hogy egy ideje visszaszokott a Tartózkodó tarisznyarákhoz. Igen, tudom, december óta zárva tart – hárította el az Ervin értetlenkedő arckifejezését kísérő kézmozdulatot. Hanem néhány törzsvendéget jelszóra beengednek. És mit tudnak bent csinálni? – érdeklődött Ervin. Sakkozunk, könyveket olvasunk meg beszélgetünk – fújta ki a füstöt Bandika. Annyira valószerűtlen az egész, mintha egy filmben lennénk. Vagy kettőben. Beszélt arról is, hogy mióta nem lehet közlekedni, egy rakás célja lett. Szeretné meglátogatni például a Vihorlat-hegységet, Lucabányát és a Nagyrőce, valamint Murányhosszúrét közti, mohával benőtt tizenhat méter magas kőfalat. Mindezt ideális esetben egy 250 köbcentiméteres hengerűrtartalmú Jawa motorkerékpárral, meg egy hátizsákkal. Múlt héten éppen egy illegális sakkparti közben tudtam meg, hogy a pap garázsában ott egy 1957-es Jawa, az a típus, amelyet Kývačkának becéztek. Állítólag csak a porlasztót kell kitisztítani, a plébános úr tíz–tizenöt éve még járt vele veterán motoros találkozókra. Most meg azt mondja, odaadja egy százasért. Mi a jelszó a Homárhoz? – támasztotta a kerítésnek a hólapátot Ervin. Quod licet Iovi, non licet bovi – súgta bizalmasan Bandika, majd miután elkezdett esni az eső, hazamentek.

A szerző a Vasárnap munkatársa