Ferdinandy György három nagy fejezetre osztott szépirodalmi rövid prózái lebilincselnek, foglyul ejtenek. Hívnak magukkal: kövessem a szerzőt, aki Szindbádként bolyong emlékei távoli vizein, de sehol nem talál olyan kikötőt, ahol végleg lehorgonyozhatná viharvert hajóját. „Lakó voltam három kontinensen – írja ebben a Könyv a világ végén című legújabb, alig néhány hónapja megjelent kötetében. – Volt lakhelyem, postai címem. Otthonom annál kevesebb. Most, vénségemre, a régi házban érzem először, ha nem is otthon, de a sajátomban magam. Belakom a padlást és a pincét, kutakodom a kacatokban, amit szegény anyám a manzárd és a bunker között rám hagyott. Van itt minden: matracok, Singer varrógép, üres képkeretek. És ez a kemény fedelű füzet. »Lakók nyilvántartása – tíz évig megőrizendő« – áll a penészes papíron.”

Lakók, akik itt éltek fél évszázadon át, amíg ő messzi idegenben élt, és vágyódva gondolt a régi házra, ahol boldog gyerekkorát töltötte. Oda tért vissza ötven év után. Majd mindnyájan érezzük azt a furcsa, felkavaróan fájdalmas, torokszorító érzést, amikor viszontlátjuk, sok évtized után azt a régi házat, ahol boldog gyerekként éltünk, rég eltávozott szüleinkkel. Ahol most idegen gyerekek játszanak a kertben, és minden egészen más, mint a mi időnkben. Ez már nem a mi otthonunk. Így szövi át, a nyolcvanöt éves író múlt századi emlékeit a lírai hangulat, az anekdotikus elbeszélőmód és a jelenkori valósággal szembesítő finom irónia. Ez itt a régmúlt, állítja valahol, majd hozzáteszi: „(…) ahová most, ötven év után, én is visszatértem. Ahol lett újra házam és hazám. Ha ugyan van még értelme a szónak: otthonom. Azóta, túlélő, itt ülök, apám íróasztalánál, anyám arcképe alatt. Nem történt semmi: írom tovább a penzumomat.”

A vándorlás azonban nem szűnt meg. Valójában kétlaki életet él: Miamiban és Budapesten, a Sas-hegyi házukban. Kétszer nősült, négy gyereke szerteszét a világban. Nagyfia Washington mellett él, lánya Abu-Dzabiban. „Tőlem tízezer kilométerre, mert én itt húztam meg magam, a régi Sas-hegyi házban, kettőjük között, félúton.” Talán legjobban szeretett fia a Karibi-szigetvilágban él, a negyedik – két bátyja között – a közvetlen közelében, Floridában. Ő is félúton. Azt szokta mondani, hogy benépesítette a Földet. „Ám a valóság nem ilyen vidám. Mert jó, ha évente egyszer láthatom a gyerekeimet. Egyszerre, mind a négyet, még szinte sosem láttam. Csak apránként: hol az egyiket, hol a másikat. Én, az apjuk, inkább már csak az anyanyelvemen tudom kifejezni magamat… Hogy megértsék, ezt az üzenetemet is le kell majd fordítanom.”

Hazájából az 1956-os forradalom után száműzött emigránsként hamar rájött, hogy nem különb egy mai menekültnél. Az, hogy asszimilálódjon, beolvadjon, eszébe sem jutott. „Az értelmetlen szabadság – írja könyvének előszavában – nem jobb, mint a szabadság hiánya odaát, Keleten.” Megtanult franciául, Georges Ferdinandy néven megjelent, francia nyelven írt és rangos díjakkal elismert (Saint-Exupéry-díj, Del Duca Díj) regényeivel hírnevet szerzett, aztán Puerto Rico egzotikus szigetén élt, és egyetemi tanárként tanított majdnem négy évtizedig, miközben spanyolul írta elbeszéléseit és novelláit – de írni csak az anyanyelvén szeret. (Navarrai Mészáros Márton szerkesztő utószava ezt is részletezi.) Idegenben ez volt a menedéke. Példát vehetnek róla azok a honi magyarok, akik „külföldi” szavakkal torzítják, silányítják kifejezésekben igencsak gazdag nyelvünket.