Ennek egyik velejárója az online videóértekezlet – amely a hagyományos meetingnél is sokkal fárasztóbb az emberi agynak. A miértekre egy kutatás adja meg a választ.

A járvány előtt és alatt is számos platformon lehetett online videókonferenciát szervezni, ám a legnagyobbat növekedő, addig szinte ismeretlen Zoom lett az egyik nyertese a járványnak – éppen ezért is nevezték el a jelenséget „Zoomfáradtságnak”.

Jeremy N. Bailenson, a Stanford egyetem kutatója, a Virtuális Emberi Interakció tanszékének vezetője legfrissebb elemzésében azt vizsgálta, milyen következményekkel jár, ha naponta sok időt töltünk videóbeszélgetésekkel, és arra is szeretett volna választ kapni, miért fáradunk el ezeken a videómeetingeken jobban, mint egy hagyományos értekezleten. A kutatás szerint az egyik ok a túl közeli szemkontaktus.

A kutatás rámutatott arra, hogy hogy ez teljesen természetellenes, hiszen egy hagyományos értekezleten nem nézünk folyamatosan mindenki szemébe, hanem felváltva figyelünk az éppen beszélőre (közben pedig nem szegődik ránk a többi jelenlévő tekintete). Továbbá szintén zavaró lehet, hogy a képernyőn megjelenő arc – amelyen az arc akár az életnagyságnál is nagyobb lehet – hosszú és folyamatos figyelése stresszt, szorongást is okozhat, hiszen normális körülmények között csak akkor kerülünk ilyen közel valaki arcához, ha bizalmas vagy intim kapcsolatban vagyunk – az agyban pedig ez párzási ösztönként vagy konfliktusként csapódik le, azaz izgalmi állapotba kapcsolja magát. Ha egy online videós értekezlet pl. két órán át tart, akkor az agyunk szünet nélkül izgalmi állapotban van, ami rendkívül le tudja fárasztani – állapítja meg a kutatást végző Bailenson, aki hozzáteszi, hogy ez esetben félre se tudunk nézni, mint az életben hasonló helyzetben, amikor túl közel kerülünk számunkra idegen emberekhez.

Szintén hozzájárul a fárasztáshoz, hogy a képernyőn folyamatosan látjuk magunkat, tükörképünket, ami a normál életben nem jellemző. Ez is megterhelő, és stresszt is okoz.

Következő ok, hogy míg egy élő konferencián, vagy telefonos értekezleten folyamatosan változtathatjuk a helyünket (testtartásunkat), sétálhatunk, mászkálhatunk, addig egy videókonferencia során mereven ülünk a kamara előtt, hogy a többieket ne zavarja a mozgásunk.

És végül a Zoom-fáradtságra az is magyarázatként szolgál, hogy az online térben – az élő értekezleteknél lényegesen – nehezebb értelmezni a kollégák nonverbális jeleit.

Bailenson azzal zárja a cikket, hogy leszögezi, csak azért, mert lehetőség van az online videós értekezletre, még nem feltétlen kell minden esetben használnunk is azt. Ha mégis ezt tesszük, a Zoomfáradtság mérséklését úgy tudjuk elérni, ha növeljük a távolságot a kamera és köztünk; ha – miután ellenőriztük – kikapcsoljuk saját magunk képét a monitoron, hogy mi ne lássuk azt, csak a kollégát; mindig csak azt nézzük, akik éppen beszél, lehetőleg nem teljes képernyős módban; az értekezlet közben pedig gyakran kapcsoljuk ki a kameránkat, ez idő alatt mozogjunk, mozgassuk a fejünket, akár sétálhatunk is a szobában – figyelni így is tudunk az értekezleten elhangzottakra.