Mielőtt teljesen leborulnánk az előtt, milyen eredeti koncepcióval rukkoltak elő az Apple TV+ kreatívjai, gyorsan szögezzük le, hogy a Hívások egy francia sorozat angol nyelvű újrafeldolgozása, de mivel a világ nagy részén az eredeti sorozat ismeretlen volt, így keveset nyom a latban, amikor a remake-jéről beszélünk. A szériát a Gonosz halott újrázását és a Vaksötét című elképesztően feszült thrillert jegyző Fede Alvarez rendezte, akinek már amúgy is van gyakorlata abban, hogy különböző módokon korlátozza az alkotói szabadságát: a Gonosz halott-remake például egyetlen erdei házban játszódott, és a Vaksötét játékidejének nagy részében is egyetlen épület jelentette a fő helyszínt, de ő képes volt kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. A Hívások kilenc darab epizódból áll, melyek közül a legrövidebb tizenkét-, a leghosszabb pedig húszperces. Minden egyes rész két-három-négy karakter telefonhívásának vagy telefonhívásainak története. A szereplőket sosem látjuk, csak a hangjukat halljuk. Akkor miért kell ehhez tévé? – kérdezheti joggal a kedves olvasó. Leginkább azért, mert a hívások sokszor – szándékosan – rossz hangminőségűek, ezért a dialógusok követéséhez szükség van a feliratokra is, másrészt pedig azért, mert közben olyan képeket láthatunk, melyek egy számítógép képernyőkímélő grafikáira emlékeztetnek, csak ezek a maguk módján próbálják lekövetni a hanghullámok váltakozását is, vagy akár azt, hogy az egyes szereplők milyen távol kerülnek egymástól, vagy épp milyen közel kerülnek egymáshoz beszélgetés közben. Nem mondom azt, hogy enélkül nem működne a sorozat, de kétségkívül ad hozzá némi vizuális élményt.

Első blikkre könnyen tűnhet úgy, hogy az epizódokat (olyan kiváló színészek kölcsönzik a hangjukat hozzá, mint Rosario Dawson, Pedro Pascal, Lily Collins vagy Aaron Taylor-Johnson) csupán az köti össze egymással, hogy mindegyik valamilyen rémisztő, természetfölötti esethez köthető, és teli vannak rejtélyekkel, de úgy a negyedik-ötödik epizód környékén már leesik az embernek, hogy ezek nem random horrortörténetek, hanem van mögöttük egy összekötő elem: egy furcsa apokalipszis rajzolódik ki előttünk a hívások alapján, amiben emberek a jövőből a múltba vagy a múltból a jövőbe tudnak telefonálni, és ezzel olyan események sorát indítják el, ami könnyen a világvégéhez vezethet. Ennél többet vétek lenne elárulni a Hívások cselekményéről, így csak annyit mondok, hogy jellemzően azok az epizódok működnek jobban, melyek önállóbbak, és nem azzal foglalkoznak, hogy összekössék a szálakat a néző fejében. Fede Alvarez nagyon ügyes abban, hogy úgy rémisszen halálra, hogy valójában semmit sem láthatunk, csak a szóbeli leírások alapján a képzeletünkre hagyatkozhatunk. A Hívások kissé váltakozó színvonalú, de van annyira profi, hogy rosszá sose váljon, és pont olyan hosszú, hogy unalmassá se. Izgalmas kísérlet és nagyjából olyan élmény, mint elolvasni pár jópofa, rövid horrornovellát.