Most azonban a tiltakozások új hulláma söpör végig az országon, és jó okkal feltételezhető, hogy ezúttal más kifutása lehet a dolognak. Putyin egyre represszívebb, miközben nem veszi figyelembe a közvéleményt. Elszigetelt palotákba zárkózik, ezért hivatkozik rá úgy az ellenzéki vezér, Alekszej Navalnij, hogy ő a „nagyapa a bunkerben”. Annak ellenére, hogy a Kreml az életére tört, Navalnij olyan dokumentumokat hozott nyilvánosságra, amelyek alapján azt állítja, hogy Putyin a tisztázatlan eredetű vagyont a Fekete-tenger melletti hatalmas, titkos palotába öntötte.

Putyinra szeptemberben egy újabb politikai próbatétel vár, az Állami Dumába tartanak választásokat. Az elnök semmi jelentőségteljeset nem tud kínálni az orosz népnek. Amíg az első két ciklusa idején (2000–2008) a 7% körüli, erős, éves gazdasági növekedésből profitált, addig ma egy stagnáló gazdaságot igazgat. Az orosz GDP 2013-ban 2,3 billió dolláros csúcson volt, azóta több mint harmadával zsugorodott a jelenlegi 1,5 billió dollárra. Az életszínvonal négy év alatt (2014–2017)   12,4%-ot csökkent, majd 2018–2019-ben stagnált, és 2020-ban ismét csökkent.

Az orosz fogyasztóra Putyin sokáig úgy támaszkodott, mint a megalomán ambícióinak a kezesére. 2018-ban azonban a rendelkezésre álló személyes jövedelem nagyot zuhant, ráadásul drákói nyugdíjreform sújtotta a háztartásokat; a reformot annyira rosszul fogadták, hogy az elnök népszerűsége is csökkent. Vlagyimir Milov és Szergej Gurjev orosz közgazdászok szerint a hatéves megszorító intézkedések után az oroszok megtakarításai lassan elfogynak.

Az orosz gazdasági stagnálásnak három fő oka van: Putyin autoriter kleptokráciája, a nyugati pénzügyi szankciók és az alacsony olajár. Az első tényező tűnik a legfontosabbnak. Putyin az első két ciklusa során még a 90-es évek liberalizáló reformjaiból húzott hasznot, amelyeket az elődje, Borisz Jelcin és az akkori miniszterelnök, Jegor Gajdar fogadott el. Miután megerősítette hatalmát az első időszaka alatt, Putyin arra használta a hatalmát a bíróságokon, hogy megszerezze a nyereséges vállalatokat, amelyeket aztán a szentpétervári haverjainak juttatott.

Az orosz tisztviselők elutasítják a nyugati szankciókat, nem tartják őket hatékonynak, mégis egyfolytában panaszkodnak rájuk. A szankciók hatása könnyen mérhető, ezért nem kell, hogy összezavarjon bennünket ez az ellentmondás. 2013 végén az orosz jegybank a teljes külföldi eladósodás mértékét 729 milliárd dollárban határozta meg. 2020 végén ez a mutató 470 milliárd dollárra csökkent, miközben más feltörekvő gazdaságok hasonló mértékben növelték a külföldi adósságukat. Ez azt jelzi, hogy azóta, amióta bevezették a nyugati szankciókat, Oroszország 259 milliárd dollárnyi külföldi hiteltől esett el, amelyből egyébiránt befektetéseket finanszírozhatott volna, tehát gazdasági növekedést.

Azért, hogy elkerülje a vádat, hogy az orosz gazdaság gyenge, Putyin az olajár bedőlésének témájába kapaszkodott. Még ha úgy is tűnik, hogy másról beszél, nem tett semmit azért, hogy az orosz gazdasági növekedés forrásait diverzifikálja. Oroszország egy tipikus olajállam, az ország valutája, exportja, importja mind megszenvedi, ha csökken az olajár.

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a külföldi befektetőket egyre jobban elriasztja két dolog, amelyeket Putyin legszívesebben ignorálna, a kleptokrácia és az a külpolitika, amely szankciókat von maga után. 2014 és 2019 között az Oroszországba érkező közvetlen külföldi tőkebefektetések (FDI) éves átlaga valamivel az ország GDP-jének 1,5%-a alatt maradt – ez elhanyagolható szám, különösen, ha az azt megelőző ötéves időszakkal vetjük össze, amikor ez a mutató a duplája volt.

Ha innen nézzük, könnyebben megértjük Putyint. A saját hatalmának a megtartására összpontosít, amelyet úgy tart fenn, hogy saját magát és a haverjait teszi gazdaggá, és olyan geopolitikai pozíciót foglal el, mely otthon az imázsát erősíti. Ezen a területen két korábbi művelet sikerét aratta le: 2008 augusztusában egy rövid háború Grúziában és 2014 márciusában a Krím-félsziget annektálása.

A Levada Központ (független orosz think-tank) kutatása szerint Putyin népszerűsége rekordmagasra emelkedett az említett két konfliktus után: a grúz háborút követően 88%-on volt, és hasonló rekordot ért el hat évvel később márciusban. Az utóbbi három évben azonban Putyin népszerűsége a 80% fölötti értékről 64%-ra csökkent, a bizalmi indexe pedig ennek az értéknek a felére esett vissza.
Oroszország megosztott. A lakosság liberális egyharmada Putyin-ellenes, egy másik egyharmad támogatja őt, a maradék egyharmad pedig bizonytalan. A kérdés tehát az, hogy mikor fordulnak a rezsim ellen a bizonytalanok. Abból kiindulva, hogy a legtöbbjük egyértelműen opportunista, akkor fog ez megtörténni, ha ők úgy látják majd, hogy Putyin már vesztett.

Bár az elnök hazai pozíciója egyre nehezebb, mégsem tett semmit annak érdekében, hogy megnyugtassa az orosz közvéleményt. Jóllehet tavaly nyáron elnöki rendelet határozta meg Oroszország nemzeti növekedésének céljait 2030-ig, ma jól látszik, hogy kevés érdemi elemet tartalmaz.

Hogy még súlyosabbá tegye a helyzetét, Putyin azt ígérte, hogy a jövedelmek és nyugdíjak növekedése nem lesz alacsonyabb, mint az infláció, ami azt jelenti, hogy nem feltételezi a következő évtizedben az életszínvonal emelkedését. Putyin jól láthatóan nem titkolja, egyetlen dolog érdekli, mégpedig a rezsim fenntartása.

Oroszország nemcsak gazdasági és technológiai vonatkozásban hanyatlik, hanem demográfiai csökkenés is megfigyelhető. Tavaly 700 000 fővel zsugorodott a lakosság, amiben jelentős szerepet játszik a szakképzett fiatalok elvándorlása. Ez pedig annak a jele, hogy Putyin Oroszországa sokkal instabilabb annál, mint ahogy sok ember gondolja.

Anders Åslund 
svéd közgazdász

© Project Syndicate