Ebből a felmérésből az derül ki, hogy az összlakosságot reprezentálni szándékozó minta 91 százaléka nem élt vagy nem fog élni a második nemzetiség feltüntetésének lehetőségével, vagyis a döntő többséget nem szólítja meg a kettős nemzetiség kérdése. Nemzetiségek szerint lebontva, ez sokkal jellemzőbb a szlovákokra, mint a magyarokra, hiszen a szlovákok 93 százaléka csakis  szlováknak tartja magát, a magyaroknak viszont csak két harmada tartja magát csakis magyarnak, egyharmaduk második nemzetiséget is bejelöl(t).

A közölt információk szerint a magyarok száma a mintában az összlakosságon belüli számarányukat tükrözte – pontos számukat nem láttam feltüntetve, csupán azt, hogy a megkérdezettek 9,8 százaléka vallotta magát magyarnak, de ez nem okvetlenül ugyanaz, mint a számarány – , vagyis mindenképpen kevesebb mint 100 magyarról van szó. Ez olyan alacsony szám, amiből én nem mernék messzemenő következtetéseket levonni. A saját felméréseim alapján – amelyekben 800-tól 3 000 magyar nemzetiségű megkérdezett alkotja a mintát – nem látok igazoltnak ilyen magas arányú kettős nemzetiséget. A tapasztalatom az, hogy aki a szülei alapján magyar származású, de magát már szlováknak deklarálja, általában csak a szlovák nemzetiséget jelöli be, holott a kérdőívben arra is van lehetősége, hogy párhuzamosan a magyart is bejelölje. Viszont én ezt nem a népszámlálási ívben alkalmazott kérdéssel szoktam tudakolni. Azonban ez a felmérés sem a népszámlálási ívben feltüntetett két kérdést teszi fel, hanem egy teljesen másképp megfogalmazottat (vagyis itt három különbözőképpen feltett kérdésről van szó: a népszámlálási, az általam alkalmazott kérdés és az AKO-s kérdés). Hogy ez kérdezéstechnikailag jó kérdés-e vagy sem, nem tudom megítélni, mert nem ismerem a válaszlehetőségeket, de épp az összehasonlíthatóság kedvéért én ugyanazt a két kérdést tettem volna fel, ami a népszámlálási ívben szerepel.

Többet ezzel a témával nem is foglalkoznék, ugyanis a tárgyalt kérdésében  számomra a népszámlálás hivatalos eredményei lesznek mérvadók.

Lampl Zsuzsanna 
szociológus

Véleményem szerint kimondottan nehéz szakmai megjegyzéseket fűzni a népszámlálási felmérés eredményeihez, méghozzá két okból kifolyólag. Az egyik ok, hogy ez „csak” egy felmérés, miközben a szlovák állampolgárok egy részét a következő hetekben számolják meg. A népszámláláson és a kutatási mintában hiányzók között felülreprezentáltak a romák, köztük a magyarul beszélő cigányok, ami alapjaiban módosíthatja a számokat. Amennyiben az AKO eredményei egybevágnak a Statisztikai Hivatal végső számaival, számomra teljesen más szempontból válik nagyon érdekessé a kutatás: azt bizonyítja, hogy az ügynökségnek jó a magyar mintája és a politikai közvélemény-kutatásaikra is érdemes kiemelten figyelni. A másik ok, ami megnehezíti az értékelést, a folyamatosság hiánya. Mivel az előző népszámláláson csak egy nemzetiséget adhattak meg a válaszadók, nincsenek viszonyítási alapjaink. Csak találgathatunk arról, milyen motivációtól vezérelve tűntek fel a kettős nemzetiségüket vállaló válaszadók. A kérdés félreértelmezése, államhoz való lojalitás, vegyes családi háttér, újra felfedezett gyökerek, vagy az asszimiláció köztes lépcsőfoka magyarázza a jelenséget? Mindegyik tényező szerepet játszhat abban, hogy hirtelen nem csak egynemzetiségű magyarokról és szlovákokról, hanem egy viszonylag nagy, bevallottan vegyes nemzetiségi önértékeléssel bíró csoportról is beszélünk. Mélyebb, a válaszadók motivációit vizsgáló kutatások nélkül nem lehet választ adni arra a kérdésre, hogy a kettős nemzetiség bevallásának lehetősége érdemben segített a magyar közösség megítélésén és láthatóvá tette a rejtőzködő magyarokat, vagy megnyitott egy nagyon veszélyes, az önképet megrengető témát.

Tokár Géza
a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője

Ha az AKO által begyűjtött adatok bebizonyosodnak, az nagyon jó hír a szlovákiai magyarság számára. 1970 óta nem volt a magyarok aránya az országban 12% körül. A változás fő oka a második nemzetiség jelölésének bevezetése, amivel a jelek szerint polgárok tízezreinek sikerült megadnunk a lehetőséget arra, hogy kifejezzék magyar identitásukat.

Az adatokkal óvatosan bánnék, hiszen azok az előző népszámlálás szerint vannak súlyozva. Ami azt jelenti, hogy biztosan nem teljesen pontosak. Ennek ellenére a tendencia jól látható, évtizedek után először nem csökkenésről, hanem növekedésről beszélhetünk majd a szlovákiai magyarság hivatalosan jegyzett létszáma kapcsán.

A 12% három elemből áll össze. Nagyjából 6,4% csak a magyar nemzetiséget jelölte. Ők azok, akiknek csak és kizárólag magyar kötődése van, kimozdíthatatlanul erős magyar identitással. 3,4% az, aki a magyar mellé más nemzetiséget is jelölt, további 2,2% pedig egy másik nemzetiség mellett jelölte a magyart. Utóbbi két csoportba tartoznak (összesen 5,6%) azok, akiknek a megszólítása, megtartása a leginkább fontos a magyar közösség jövőjének szempontjából.

Számomra ezek az adatok azt mutatják, hogy a szlovákiai magyar közösség sokszínű, és akkor lesz sikeres, ha úgy szabjuk meg határait, hogy abba mindenki beleférjen. A „tősgyökeres” magyarokon kívül azok is, akik vegyesházasságból születtek, netán maguk élnek abban; azok, akik egy generáció kihagyása után most ébrednek rá magyar származásuk értékére; a magyar anyanyelvű romák; és mindenki más, aki pozitív kötődést érez közösségünk iránt.

Az, hogy tíz év múlva hogy állunk majd, döntően attól függ, hogyan dolgozunk majd a fenti 5,6%-os tömeggel, azaz azokkal, akiknek a magyarsága nem automatikus és kizárólagos. Az idei pozitív eredmény adhat egy löketet ahhoz, hogy ezt a munkát ne mélymagyar pesszimizmussal, hanem egy új erőt találó közösség optimizmusával folytathassuk.

Ravasz Ábel
volt romaügyi kormánybiztos

Kérdőjel és felkiáltójel. Így lehetne tömören összefoglalni az AKO felmérését. Kérdőjel, mert sok a bizonytalan tényező. Kezdjük azzal, amit közéleti felmérésekkel kapcsolatban nem győzök elégszer hangsúlyozni: az országos mintán készült szlovák kutatások magyar számait kezeljük nagyon óvatosan! Az elmúlt évek igazolták, hogy a magyarok pártszimpátiáját jócskán félremérik, így most is helyénvaló az egészséges mértékű szkepszis. Ez a megállapítás akár véleményes is lehet, a következő viszont tény: a 10% körüli adatoknál 2–2,5 százalékpontos hibahatárral kell számolnunk.

Nagyon nem mindegy, az ezres mintában hány magyar van, hogyan kérdezik őket, milyen a válaszadók regionális eloszlása, kötődése az identitásához. Más eredményt kapunk, ha jórészt a nyelvhatárhoz közel élő, nagyobb arányban vegyes családban szocializálódó magyarokat kérdezünk és megint mást, ha a megkérdezettek többsége tömbmagyar vidéken lakik. A korcsoportos adatok is aláhúzzák az óvatosságot: a kutatás alapján nincs szignifikáns különbség a kettős identitás tekintetében az egyes csoportok között. Miközben a logikus az és ezt tapasztaljuk is, hogy a fiatalabb korosztályokban nagyobb a kettős kötődésűek aránya, mint az idősek között.

A felkiáltójelet a magyarok között mért nagyarányú második nemzetiség jelenti. A felmérés alapján a magyarok egyharmada másik identitást is megadott. Az igazán érdekes kérdés az, hogy ebből mi következik. Feltételezhető, hogy többségükben olyanokról van szó, akik az asszimiláció előszobájában állnak. Statisztikailag lehet, hogy többen leszünk a kettős kötődés opciója által, a kérdés az: ezt akartuk látni, vagy a magyarság valós fogyásának trendjeit? A valóság kellemetlen, de jobb megismerni.

Mielőtt elhamarkodottan mérleget vonnánk: várjuk ki a cenzus számait, emellett pedig van egy javaslatom. Ha már a kettős identitás bevezetését nem előzték meg releváns hatástanulmányok, utólag érdemes felmérni, az egyes társadalmi csoportok hogyan és mi alapján döntöttek így.

Mózes Szabolcs, 
az Összefogás elnöke

Kezdeném azzal, hogy bár megalapozott szakmai véleménnyel nem tudok szolgálni, a legjobb esetben is korlátozottnak tartom a kutatásból levonható tanulságok érvényességét. A felmérés szűk nemzetiségi mintával dolgozott, így erősen kérdéses, hogy a népszámlálás végső adatai mennyiben fogják igazolni a mostani felmérés eredményeit. A dolog annál is inkább így áll, mert továbbra is hátra van a népszámlálás második, asszisztált szakasza. Több szempontból is szkeptikus vagyok. Ha a második nemzetiséget jelölők aránya a magukat elsődlegesen magyarként regisztrálók körében magas lesz (ahogy azt a felmérés állítja), az mintegy utólagosan igazolhatja a kettős nemzetiséggel kapcsolatos aggályok megalapozottságát. Hiszen ezáltal „statisztikai” szlovákok jelennek meg olyan döntően magyar környezetben, ami nagy mértékben növeli a közösség kiszolgáltattságát az állam irányába: így teheti például nehezebbé a magyarnyelv-használat melletti érvelést. A népszámlálási kampány ebből a megfontolásból is képviselte – a vegyes családokból származók teljes értékűként kezelése mellett – azt a szemlélet, hogy a magyarság szempontjából a legjobb megoldás a magyar nemzetiséget kizárólag az első helyen megjelölni. A második nemzetiség opciója kétségkívül széles rétegek számára tette lehetővé a kisebbségi identitással való legalább részleges azonosulást, ami önmagában pozitív fejlemény. Ugyanakkor azzal a nem szándékolt következménnyel is járhat – hangsúly a feltételes módon –, hogy a súlyos önámításokra és ködevésre mindenkor fogékony közvélemény azt a hamis illúziót táplálja majd, hogy a magyarok száma „statisztikai értelemben nő”, holott a valóságban az asszimilációs folyamatok változatlanul érvényesülnek. Ezzel az illúzióval már most érdemes leszámolni. Akárhogy is, a második nemzetiség értelmezése még inkább felértékelődik a népszámlálást követő időszakban.

Kovács Balázs,
a 2021-es népszámlálási kampány koordinátora