A bajusza volt a védjegye.

Hatévesen szakács akart lenni. Háromévesen már Napóleon. „Azóta ambícióim egyre nőttek, ahogyan a nagyság iránti rajongásom is” – írja az excentrikus, őrültségeivel gyorsan világhírűvé vált katalán-spanyol festő, a szürrealizmus mestere, a 20. század egyik meghatározó művésze, az extravagáns, mindenben a különcséget kereső alkotó. Barátja volt Lorca és Bunuel. Párizsban megismerkedett Picassóval, Londonban Freuddal. Festőtársáról alkotott markáns véleménye, mely szerint egyetlen képe többet ér, mint Picasso egész életműve, mint az orkán, úgy söpört végig a világon.

Sokoldalú művész volt. A festészeten és a szobrászaton kívül más dolgok is módfelett érdekelték. Például a filmezés vagy az ékszerkészítés. De még az önreklámozásban is élen járt. A róla készült fotók is ugyanolyan meghökkentőek, mint például az Időnként élvezettel köpök anyám portréjára című festménye. Hol egy rákkal, hol egy tengeri csillaggal, máskor ocelottal vagy meztelen nővel fotóztatta magát.

Íráskészségét első önéletrajzi könyvében, a Salvador Dalí titkos életében villantotta fel először. Az új köntösben megjelent Egy zseni naplója 1952 és 1963 között feljegyzett írásaiból válogat. Ahogy azt Michel Déon francia akadémikus írja a könyv bevezetőjében: Dalí eredetileg a Folytatólagosan titkos életem címet akarta adni a kötetnek, aztán mégis az Egy zseni naplója mellett döntött, mivel azt írta első iskolai füzetére is. Itt és most a tökéletességre törő festő gyötrelmeit, felesége iránt érzett szerelmét, rendkívüli találkozásait, esztétikai, morális, filozófiai és biológiai elmélkedéseit tárja elénk.

„Zsenialitásának szédítően tudatában van – állapítja meg Déon. – Úgy tűnik, ebből a lelkében gyökerező meggyőződésből merít leginkább erőt.”

Szülei állítólag azért adták neki a Salvador nevet, hogy majd ő menti meg az absztrakt művészet, az akadémikus szürrealizmus, a dadaizmus és minden más anarchista „izmus” által veszélyeztetett modern festészetet.

„E napló tehát emlékmű, amelyet Salvador Dalí önnön dicsőségére emel – vélekedik az akadémikus. – Szerénységet hiába is keresnénk benne, annál megkapóbb az őszintesége. A szerző pimasz szemérmetlenséggel, féktelen humorral, sziporkázó játékossággal vesézi ki önmagát… Azzal, hogy maga ír mindennapi életéről, megfricskázza életrajzíróit, és kicsit el is veszi a kommentátorok kenyerét.”

Rendkívüli tehetségű művész nagyszerű műve az Egy zseni naplója. Izgalmasan, színesen, erőteljesen fogalmaz Dalí. Írásaiban ugyanaz a tűz lobog, mindenütt ugyanaz a paráznaság, képi világát ugyanaz a szellemiség és humor hatja át, mint minden egyes képzőművészeti alkotását. Napjait, saját szavaival, a permanens szellemi erekció állapotában élte, ami a könyv mind a tizenkét fejezetéből kitűnik.

Különös szokásaival kezdi a naplót: íráshoz vagy előadásra készülve szűk lakkcipőt húz, annak fájdalmas szorítása sarkallja maximális teljesítményre. „A lakkcipő okozta zsigeri inger, a minden porcikámat átható gyötrelem bámulatosan tömören megfogalmazott, fennkölt igazságokat csal ki belőlem…”

És mesél. Különös szokásainak egész füzérét akasztja olvasója nyakába.

„Negyedórával a reggeli után egy szál jázmint tűzök a fülem mögé, és úgy megyek az árnyékszékre.”

„Reggelenként egy fenséges gyönyörrel kísérletezem: bámulva kérdezem meg magamtól, hogy miféle csodákat fog ma csinálni ez a Salvador Dalí.”

„Ébredéskor megcsókolom Gala fülét, hogy érezzem nyelvem hegyével a fülcimpáján lévő parányi kidudorodást. Ilyenkor ott érzem a nyálamban Picassót a maga teljes valójában.”

„Világéletemben az volt a szokásom, hogy a visszájáról nézem az újságot. Én nem olvasom, hanem nézem és látom a híreket.”

A kötet egyik fejezetében, amely a Salvador Dalí és az angyali világ címet kapta, egy bizonyos Bruno atya tanulmánya foglalkozik a festő és az Angyal kapcsolatával. Mint írja: Dalí egyszer arról beszélt neki, hogy úgy szeretné megfesteni az eget, hogy közben behatoljon a mennyboltba, mert értekezni akar Istennel. De már gyerekként is élt benne a vágy, hogy találkozzon az angyalokkal. Barátaival együtt azzal szórakozott, hogy addig nyomkodta a szemgolyóját, amíg nem kezdett káprázni. Ők erre azt mondták: angyalnézőst játszottak. Később, már felnőtt fejjel az angyalban (vagy az ördögben, hiszen az is angyal) találta meg önmagát.
Mindebből talán sejthető: egyetlen pillanatig sem unatkozik az olvasó Dalí naplórészleteit böngészve. De ha még több időt akar tölteni a hetyke bajszú zsenivel, nézze meg A művészet templomai című sorozat róla szóló részét, amely egészen új fényt vet Dalí gyermek- és fiatalkorára, ifjú éveinek helyszíneire. A művészettörténeti dokumentumfilm bemutatja, hogyan váltott Dalí alkotó stílusa a hagyományosból az avantgárdba. Bónuszként pedig itt a Destino, ez a különleges animációs rövidfilm, amelynek készítését a festő és Walt Disney együtt kezdték el 1945-ben, ám mások fejezték be 2003-ban eredeti Dalí-rajzok alapján.