Nemrég azonban mégiscsak sikerült kiütnie nálam a biztosítékot egy asszonynak, aki valami olyasmit kommentelt egy járványügyi intézkedéseket ismertető cikkünk alá, hogy miért ijesztgetjük mi a népet, sőt miért hazudozunk. Pedig csak a minisztériumból érkező tényeket közöltük, vagyis az illető nem tudott különbséget tenni publicisztika és szimpla hír között. Ő nyilván úgy hiszi, hogy mindaz, ami az újságban áll, az egy-egy újságíró személyes véleménye, és mögötte valamiféle érdek húzódik meg, vagy egyszerűen csak az olvasó halálra ijesztésének igyekezete.

Ez a hölgy tényleg csak három sort „publikált” a közösségi oldalon, ám abban a három sorban ott volt minden, amitől egy magyartanár hideglelést kap, de egy mezei polgár szemöldöke is felszalad. Amikor megjegyeztem, hogy ha már magyarnak születtünk és büszkék vagyunk erre, akkor próbáljunk egy mondatban hat hibánál kevesebbet véteni. A kommentelő erre azt válaszolta, hogy ő már hetvenéves. Úgy látszik, az életkor fontos szerepet játszik a helyesírás alakulásában, de nem úgy, ahogy gondolnánk, hogy tudniillik minél idősebb az ember, annál olvasottabb, tapasztaltabb, hanem ellenkezőleg: azt is elfelejti, amit az iskolában tanult, és egyébként is: neki már felmentése van a jóistentől ilyen esetekre, hiszen alaposan benne jár a korban.

Hát nem. Válaszoltam tömören, és bár ne tettem volna. Mert ezek után többen nekem estek a Facebookon, hogy csúfot űzök az idősekből, hogy ezen a platformon úgyis mindegy, ki milyen helyesírással kommentel, és hogy nem mindenki részesülhetett olyan kiváló oktatásban, mint én. (Nem tudom, mennyire számít elit intézménynek az a kisvárosi iskola, ahol harmincan szorongtunk egy osztályban, és az tanította a magyart, aki az oroszt is).

Tény, hogy a közösségi oldalak nagyban hozzájárulnak szókincsünk satnyulásához, sőt elértünk odáig a Messenger-kommunikációban, hogy érzéseink szavakba öntése helyett emojikat, szívecskéket és GIF-eket küldözgetünk egymásnak. A nyilvános kommentekben szintén nem igyekszünk választékosan fogalmazni, nem törjük a fejünket azon, hány k-val írjuk az órakort, ly-t vagy pontos j-t használunk a „helyes” szóban, hány sz a „lesz”, miben különbözik egymástól a helység és a helyiség, a suk-sükölésről vagy a vesszőhibákról nem is beszélve. A kifogás legtöbbször természetesen az, hogy nincs idő ilyesmin töprengni. Pedig megnyilvánulásaink az aktuális mondandón túl is jellemeznek minket. Megmutatják, mennyit olvasunk, milyen kulturális szinten vagyunk, mennyit jegyeztünk meg a magyar nyelv helyesírásából, illetve fontos-e nekünk a szavatos fogalmazás és a nyelvhelyesség, mint olyan.

Amennyiben most kommentelni támadt kedvük, ne feledjék mindezt…