Az 1992-ben kiadott, Gúta hagyományos gazdálkodása c. kötet bevezető fejezetében Fehérváry Magda és Angyal Béla jóvoltából igazi helynévi kavalkádról olvashatunk. A névanyag nagyrésze „nedves“, vagyis érezhetően a víz jelenlétére utal. Ezen túlmenően pedig sokuk magával ragadó módon őrzi számos régi magyar kifejezés hangzását, zeneiségét: Császta-ér, Prés-tó, Berkási-lapos, Ködmösi-kopola, Nád-derok, Sölledt, Csiga-gyür… Hogy csak néhány nevet említsünk. Nem mellékes az idézett könyvben szereplő történeti tény sem: a gútai határ egynegyede még 1895-ben is nádas, terméketlen terület volt.

Nem minden irányból tűnik fel, de tény és való: Gúta még ma is kizárólag hídon át érhető el bármelyik égtáj felől. A Kis-Dunán és a Vágon átívelő építmények megléte egyértelmű, dél és délnyugati irányból pedig az Aszód-Csörgő kanálist kell átszelniük kisebb hidakon a városba igyekvőknek.

Értékes fajok

A városról szóló, 2018-ban kiadott helytörténeti kiadványban Bagita Judit és Varga Tamás tollából velős összefoglalót kaphatunk Gúta természeti adottságairól. A jellemző talajtípusoknak köszönhetően számos olyan növényfaj előfordul itt, ami a nedves, nyirkos körülményeket kedveli. Az ún. „természetes tájat“ többek között a fehér- és a törékeny fűz, az enyves éger, valamint a fehér-, fekete- és szürkenyár alkotják, főleg a töltések közti területeken. Hosszú az értékes lágyszárú növényfajok listája is: például pántlikafű, mocsári galaj, nyári tőzike, mi több, a medvehagyma is előfordul a város határában. Az avatott szem nagy örömmel nyugtázhatja ezen és a többi faj jelenlétét, mégha nem is olyan mennyiségben, mint 2-300 évvel ezelőtt.

Gúta környezete kellemes látnivalókat kínál a madarászat szerelmeseinek is. Túzok, réti sas, nyári lúd és tőkés réce is előfordul errefelé, de a vízi madarak eleve kedvelik a környék nyújtott élőhelyeket. Két komplex madárvédelmi terület is benyúlik a város határába. A nagyobbik az Alsó-Vág menti, míg a kisebb a Szigetmezei madárvédelmi területek részét képezi.

A helyiek közérzete szempontjából valószínűleg az sem mellékes körülmény, hogy egy korábbi felmérés szerint 264 négyzetméternyi zöldterület jut egy lakosra…

Népi gazdálkodás és halászat

A már idézett, a gútai népi gazdálkodásról szóló, a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság gondozásában megjelent könyv érzékletes képet nyújt az egykori természetközeli gazdálkodási módokról, azok között is a jelentős szerepet betöltő különböző zsákmányoló eljárásokról. A vonatkozó fejezetben Danter Izabella főleg a két világháború közti állapotokat igyekezett rekonstruálni. Ez az időszak már jócskán távoli a 19. századi ármentesítő munkálatok korszakától, amelyek döntő mértékben lecsökkentették az egykori vizes élőhelyek kiterjedését – ám a 20. század elején tömegek szegényedtek el Gútán, majd költöztek ki a tanyákra és a kertekbe. Ők sokszor jellemzően a vadon nyújtotta javakból tartották fenn magukat. Egy egész cikket kitenne, hogy emberi táplálékként vagy haszonállati takarmányként, továbbá gyógyításra vagy eszközkészítésre mennyi vadon növő terményt hasznosítottak az akkori gútaiak. Egyértelműen nagy jelentősége volt ebben a korban a méhészetnek és a vadászatak is. A vízi világból adódóan azonban talán a halászatnak jutott az egyik leghangsúlyosabb szerep. Nem pusztán a jól ismert folyamokban, de áradás idején a holtágakban, erekben, kanálisokban is intenzív halászati tevékenységet folyt. Ebben az időben a harcsa, a ponty, a csuka és a süllő számítottak a legjobb halaknak. A kutató által vizsgált időszakban a források szerint egy 1925-ben kifogott 85 kilós harcsa volt a legnagyobb zsákmány. A tevékenység széleskörű technikai tudást és csoportszervezettséget igényelt a korabeli férfiaktól.

A tevékenységet két világháború között szervezett halásztársulat irányította Gútán, összesen három „halásztulajdonos“ követte egymást. Hozzájuk gyakorlatilag hivatalos „halászbandák“ tartoztak, amelyekből adott esetben kettő is lehetett: egy a Kis-Dunán, a másik pedig a Vágon végezte a munkát. Ezek a bérmunkát vállaló „bandák“ áprilistól egészen karácsonyig járták a vizeket, amelyet esetleg nyáron szakítottak meg, ha például dolgozniuk kellett a saját földjeiken.

Míg a külterületeken élők zömmel saját fogyasztásra, addig a községben élők eladásra fogták ki a halakat. Utóbbiak főleg áradáskor csoportosan jártak halászni.

Horgász körökben ma szinte általánosan ismert Gútán, hogy annak idején, amíg az ország déli határán nem szabályozták a Dunát, a Kis-Dunán is lehetett vizát fogni – akár 2-300 kilósakat is. Ugyancsak nem sokadrangú történeti érdekesség, hogy Gúta környékén fogott halakkal látták el a komáromi várat védő magyar katonákat az 1848-49-es harcok alatt. A vidék halkereskedelme pedig egyenesen a birodalmi központba volt bekötve: szalmával és jéggel kibélelt szekereken vitték a halat egyenesen Bécsbe.