Ha nem fanyalgunk eléggé az alacsony bérszínvonal láttán, akkor nincs szívünk, ha meg egyszeriben nyugati juttatásokat követelünk, mondván, európai munkáért európai béreket, akkor meg nincs (közgazdasági) eszünk. A legjobb, ha kiindulunk a valós helyzetből, ugyanis a hazai bérezés több érdekességet rejt.

A Szlovák Statisztikai Hivatal pénteki közlése szerint az első negyedévben az országos bruttó átlagbér 1124 euróra kúszott fel, ami 3,5 százalékkal, azaz 38 euróval több a tavalyi első negyedévi adatnál. Csak egybevetésül: közvetlenül a koronavírus kopogtatása előtt országos szinten, éves szinten még 7–8 százalékos növekedést könyvelhetett el a pénztárcánk.

Most viszont már annak is örvendeni lehet, hogy a világjárvány ellenére egyáltalán emelkedtek a bérek, hiszen mindez a munkanélküliségi mutatók romlása, számos ágazat bénultsága mellett történt.
Az is tény, hogy emellett a vizsgált 19 ágazatból hatban estek a bérek – a kultúra, a szállodaipar és a vendéglátás érthető módon a nagy vesztesek közé tartozik, az egészségügyben és kissé váratlanul az ingatlanforgalmazók ágazatában viszont 10 százalék feletti bérvágtát könyvelhettek el. Ez érthető fejlemény, viszont kevésbé könnyen emészthető, amikor azt olvassuk, már 1124 eurónál járunk. Ilyenkor sokan felhördülhetnek, hogy ugyan miként jött ki az átlag, amikor négy megyében is még bruttó 1000 euró alatti az átlagfizetés, sőt voltaképpen Szlovákia 8 megyéjéből hét(!) is az országos mutató alatt mozog. Itt lép képbe Pozsony megye torzító hatása, ugyanis a főváros és vonzáskörzete már 1432 eurónál jár. Csak hogy tovább fokozzuk a feszültséget, a legszűkmarkúbb fizetéseket nyújtó Eperjes megye éppenséggel 570 euróval van elmaradva a fővárosi átlagadattól. Vagyis némi bátorsággal kimondható, a főváros és holdudvara bérszínvonal tekintetében most ott tart, ahol a többi megye lesz valamikor tíz év múlva…

Ezek után ne csodálkozzunk, hogy tőlünk nyugatabbra kétszer, háromszor többet keresnek, mint mi, ha még a kicsi Szlovákián belül is ilyen méretes különbségek vannak. Azon se lepődjünk meg, hogy az előttünk mindig legalább egy lépéssel járó Csehországban az átlag már 35 300 koronánál jár, ami 1390 euró körüli összeget jelent.

Inkább azt a kérdést tegyük fel, hogy képesek vagyunk-e felzárkózni a nyugati bérszinthez vagy beragadunk a közepes fejlettség szürke zónájába. A jelenlegi helyzetet látva nagy a veszély, hogy az utóbbi valósul meg, hiszen még mindig a Dzurinda–Mikloš kettős által megvalósított reformok visznek előre, pontosabban e reformok mára kifulladtak, és újabb löket, újabb ráncfelvarrás és versenyképesség-növelés a jelenlegi koalíciós négyes fogat erejéből nem telik. Igor Matovič pénzügyminiszter beharangozott adó- és járulékreformja legfeljebb csak komoly szakmai vihart vet, valamint Richard Sulík gazdasági miniszter dührohamát váltja ki, de az ország versenyelőnyéhez kevéssé fog hozzájárulni – ha egyáltalán. Így viszont, hogy az Európai Unión belül sereghajtók vagyunk a tudományra és alapkutatásra szánt összegek terén, hogy egyetemeinket nemzetközileg nem jegyzik (irány Brünn és Prága), hogy a termelékenységnél gyorsabban nő a bérkibocsátás, nagy valószínűséggel lelassul a bérek felzárkózásának üteme a nyugathoz. Pedig bőven van mit behozni. Némi provokációként jelezzük, hogy 1980-ban az akkori Nyugat-Németországban átszámítva 1265 euró volt az átlagbér. Mi erre a szintre jó esetben 2024-ben, azaz 44 év késéssel tornázzuk fel magunkat…

De zárjuk inkább pozitívan: a Csehszlovákiában szpartakiáddal ékesített 1980-as évben átszámítva 100 eurót ért az akkori fizetés, vagyis bő 12szeresen maradtunk el a kapitalista Németországtól. Napjainkban, amikor már mi is kapitalisták vagyunk (de fura ezt kimondani), a lemaradásunk már csupán egyharmadnyi, vagyis eddigi igyekezetünk nem volt meddő. Csak éppen talán többet vártunk a 31 évvel ezelőtti rendszerváltástól.