Jelzem neki, kicsit rossz a vétel, nagyon fúj a szél. Gyorsan megjegyzi: hallja, kint vagyok, úgyhogy inkább nem kérdez. Vonalat bont.

Így nem leszek reprezentatív minta. Úgy maradok künn, hogy kimaradok. Állampolgárként/választóként csak annyira vagyok reprezentatív, hogy bármikor másból csinálnak megkérdezettet – helyettem.

Nem kell felelnem arra a kérdésre, hogy kit választanék. Talán jobb is. Egyre nehezebben tudnék érdemben reagálni, mert a válaszokat elfújta a szél.

Aztán rájövök, hogy kit választanék. Itt andalog velem. Ketten az úton, ahogyan a régi slágerben éneklik.

És máris azok vannak kívül, akik valahonnan bentről kérdeztek volna.

Persze, nem mindig maradhatsz „kívül”. Kedélyes vasárnapunkra hivatalos hétfő jön, és felszólítást hoz a posta. Dokumentumok benyújtására köteleznek rövid határidőn belül, ami már ott elbukhat, hogy az egyik felkeresendő hivatalban harminc nap az ügyintézés határideje. És ott egyébként elektronikusan kell kérvényeznem, hogy papíralapú, az illetékes által részben kézzel kitöltött igazolást kapjak.

Mivel évente kapom az említett felszólítást, a tavalyi lockdown idején viszont némileg eltérő tartalmú ukáz („vírusmutáció”) jött, egy pillanatra felcsillant a remény! Egy kis reménysugár, amely alapján akkor, otthonomba zártan, a hagyományos hivatali érintkezés élményétől megfosztva és éppen ezért a valóságtól elrugaszkodva néhány órára azt hittem, a már sok-sok eurót felemésztett köz- és államigazgatási digitalizálás végre meghozta a maga gyümölcsét. S hogy mi volt ez a reménykeltő változás? Míg korábban személyesen kellett begyűjtenem az összes pecsétes papirost az egymástól néhány száz méterre lévő hivatalokból, és azokat afféle bizarr bürokratikus csokorként átadni az illetékes hivatalnoknőnek, az állt a levélben, hogy elég, ha szkennelem és e-mailben küldöm el a kért iratokat.

Én balga, naiv polgár, titkon azt is reméltem, a koronavírus-járványnak legalább lesz egy olyan hozadéka, hogy a szlovákiai és uniós adófizetők pénzéből készült, a háttérben talán már régen rajtra kész elektronikus rendszert a tervezettnél korábban izzítják, mert ez a járványügyi korlátozások idején állam- és közérdek.

Polgárként csak az érdekel, hogy mielőbb működjék a rendszer, mert volt már erre jó néhány év és sok-sok euró. Csak a tapasztalatomról számolhatok be: idén már újra úgy jön a felszólítás, hogy gyűjtsem össze és vigyem be az iratokat, esetleg küldjem e-mailben, de inkább személyesen adjam le. Csupán az némileg reménykeltő, hogy az egyik hivatalba már nem kell elmennem. A nemzedékek során kialakult zsigeri bizalmatlansággal felhívom a hivatalt, hogy megkérdezzem, miként értelmezendő a változás. Harcedzett közép-európaiként elméletet is gyártok magamnak, hogy ugyan ezt az iratot most talán nem kell beszereznem, de biztosan van helyette valamilyen új feladatom a kisbetűs részekből adódóan vagy valamelyik paragrafusba burkolva. És nem! Kiderül, hogy az elmúlt egy évben végleg összekapcsolták a két hivatal adatbázisait! A többivel még nem integrálták a hivatalt? – kérdezem. Nevetés a válasz.

Tavalyi idealizáló bezártságom egy kis időre olyan tévhitet is szült bennem, hogy ha nem bővítgetem a bürokratikus ügyeim körét, ha a „döglött bogár” pozícióját veszem fel, meglepetés már nem érhet. Idővel talán rugalmasabbá válhat minden, és eljön a kor, amikor színt lophat állampolgári létünkbe egy-egy kedélyes kis ügyintézés.

Ehelyett most, pénteken egy újfajta, soha nem látott felszólítás hever az asztalomon. Ezt és azt gyűjtsem össze és vigyem be. A hivatalos hétfőig félreteszem. És máris azok vannak kívül, akik valahonnan bentről felszólítottak, hogy az észszerűnél bonyolultabb intézkedéssel tartsam fenn az eddigi csökevényes rendszert. Egyszer elfújja a szél?