Az esőzés a hét elején kezdődött Németországban. Hirtelen áradtak meg a folyók, nem lehetett felkészülni rá. Járhatatlan utak, elöntött települések mindenütt. Több ezer ház rongálódott meg vagy omlott össze. És a vihar tovább tombol, Belgiumban, Hollandiában és Luxemburgban is áradásokhoz vezettek a felhőszakadások. Együttérzünk a katasztrófa elszenvedőivel, és tudjuk azt, hogy mi is sorra kerülhetünk.

Pár napja még a kánikula és a hosszan tartó aszály miatt szenvedett az ország. Az év nagy részében mutatóban van csak víz a folyómedrekben, esőért fohászkodik a mezőgazdaság, amikor pedig megkapjuk az égi áldást, rendszerint pusztító széllel, öklömnyi jéggel, felhőszakadásokkal jön, és órák alatt lehull félévnyi csapadék. A tudósok nagy része az emberi tevékenység keltette klímaváltozás számlájára írja mindezt. Hogy így lehet, jól mutatják az elmúlt másfél év történései is. Világméretű, halálos vírusjárványnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy egyszerre ne sok-sok ezer, kerozinzabáló repülőgép szelje keresztül-kasul a Föld légterét, hogy kevesebbet üljünk autóba, hogy kevesebb soha le nem bomló szintetikus anyagot gyártsunk, hogy kevesebb füst ömöljön a gyárkéményekből és kevesebb szemetet termeljünk. Kissé tisztult a levegő és hosszú évtizedek óta először kezdett némileg mérséklődni a karbonkibocsátás. Átmenetileg. Mert mihelyt úgy érezte az emberiség, hogy felülkerekedett a víruson, újabb, még magasabb természetpusztító fokozatba kapcsolt.

Ha felül tudunk emelkedni a szűk látókörű, anyagiak által vezérelt hétköznapokon, és úgy tekintünk a Földre, mint élőlényre, ki kell mondanunk, hogy a Föld vírusa sajnos maga az ember. A Kék Bolygóból mindez láthatóan egyre hevesebb immunreakciókat vált ki, próbál védekezni az emberi tevékenység pusztító hatásai ellen. Minek kell még történni ahhoz, hogy végre felismerjük ezt? Rájönnünk arra, hogy ezzel az eszelős víruslétformával nemcsak a Földet veszélyeztetjük, hanem önmagunkat is pusztulásba hajtjuk, hiszen nem lesz hová mennünk. Nincs a közelben másik Föld, másik lakható bolygó, ahová átköltözhetünk. A Mars ilyen szempontból csak a fogyasztói társadalom néhány legnagyobb haszonélvezőjének hóbortja.

Választhatnánk persze a víruslétforma helyett a szimbiózist is, a mindenkinek előnyös együttélést a Földdel, de attól tartok, hogy az emberiség erre sajnos képtelen. A növekedésen alapuló fogyasztói társadalomból nem tudjuk a hajunknál fogva kirángatni magunkat. Ezért akik majd egyszer az új Noé bárkáján megkapják az esélyt arra, hogy újrakezdjék, okuljanak abból, ami velünk történik.