Márai Sándor 1936-tól 1943-ig közölt publicisztikai írásait lapozgatom; az elmúlt hetekben-hónapokban azonban meglehetősen szerény olvasási teljesítményt tudok felmutatni: szinte alig fogtam könyvet a kezembe. Egy-egy skandináv krimi, hébe-hóba egy-egy kortárs költő verseskötete, a svéd futballista, Zlatan Ibrahimović életrajza és az ínyenceknek való akciós áron megvásárolt, nagyjából a második világháború időszakában írt és közölt Márai-tárcák; csupán ennyi a produktumom. Fogalmam sincs arról, mások miképpen éreznek ezzel kapcsolatban, de én a kánikulában szinte képtelen vagyok szövegekkel foglalkozni; egyszerűen nem megy. Nyugodtabb időkben olvasásfüggőnek mondanám magam; most viszont az összes sorért és mondatért meg kell küzdenem. Olyan ez, mintha a szellemi tevékenységek a maguk természetéből adódóan téli vagy őszi dolgok lennének: ül az ember a behúzott függöny mellett egy befűtött szobában és teázik, olvas és ír.
A jelen pillanatban komoly szellemi megpróbáltatásokat igénylő, mai napig is aktuális és kiváló Márai-szövegek egyikén azonban megakad a szemem; a cikk 1939. január 8-án jelent meg a Pesti Hírlap Vasárnapi krónika rovatában: az írás címe pedig annyi csak, hogy „A nagyító”. „Az esztendő első napjainak világraszóló híradásai között is feltűnést keltett a távirat, mely értesítette a tudósokat és laikusokat, hogy dr. Vladimir Zworykin, az orosz származású amerikai tudós feltalált egy mikroszkópot, mely milliószoros nagyításban mutatja a szerves élet eddig láthatatlan elemeit…” – kezdi Márai. A magyar író ezután hosszasan elmélkedik arról, hogy míg mindenhol óriási feszültséget lehet tapasztalni és a nagyhatalmak komoly erőfitogtatásokba kezdenek – mustárgázokat és ágyúkat gyártanak –, addig vannak olyan tudósok, mint az említett Zworykin, akik a forrongások ellenére is le szeretnének ásni a dolgok mélyére; ők azok, akik kíváncsiak az élet legapróbb részletére, és kőkemény munkával létrehoznak valamit, ami nem az országok közötti konfliktushoz köthető, hanem egyszerűen csak jobbá teheti a mindennapjainkat; külön érdekesség, hogy a kutatók mindezt a káosz kellős közepén teszik, néhány hónappal a második világháború kitörése előtt. „Ugyanabban az órában, amikor a világ egyik leghatalmasabb államának elnöke beláthatatlan mennyiségű fegyverkezésre, eszeveszett repülőgépgyártásra szólítja fel az amerikai kongresszust – így Márai –, ugyanaz a kábel jelenti Amerikából, hogy egy tudós nem nyugszik bele az emberek szűkülő, zavart és értelmetlen, pusztító és pusztulásra hajlamos szándékaiba, hanem rövidlátó és aprólékos makacssággal hajol a létezés titkai fölé, s mikor a gyűlölet és rosszindulat elhomályosítja az emberek nagy tömegeinek látását, egyetlen ember élesebben akar látni, biztosabban akar érzékelni. Ez a megrendítő az amerikai hírben” – folytatja a magyar író.

Ha jobban belegondolunk, Márai szövegében van valami valóban aktuális és különleges, és bár napjainkban szerencsére nincs globális méretű háború, mégis azt érzem, hogy körülöttünk is komoly feszültség tapasztalható; minket is, noha teljesen másként, mint nagyjából nyolcvan évvel ezelőtt, a fortélyos félelem igazgat. Ezekért a dolgokért elsősorban korunk médiáját vonnám felelősségre: a 21. század embere ugyanis szinte teljesen el van veszve a félinformációk, az álhírek és a kattintásvadász cikkek tömkelegében; szinte mindig csak pártok programját és álláspontját kommunikáló szövegeket olvasunk, olykor pedig ferdítésekkel, álproblémákkal, drámai semmitmondásokkal és felesleges hisztériakeltéssel találkozunk, amelyek nemcsak félrevezetnek, de borzasztó hatással vannak a tudattalanukra is. Ki szűri ki ezek közül azt, hogy mi a jogos, legitim információ, és mi az úgynevezett fake news? Nekem ez, bevallom őszintén, néha tényleg nagyon nehezen megy. Meggyőződésem, hogy a jövőben a 21. század első évtizedeit „a tudattalan manipulálásának legkegyetlenebb korszakaként” fogják emlegetni; ez az időszak, azt gondolom, ezzel a megnevezéssel fog bekerülni a történelemkönyvekbe.

Az általam említett feszültség többi komponensét talán nem is kell megmagyarázni, hiszen ha visszatekintünk az elmúlt évekre, könnyen megfigyelhetjük azokat a fontos eseményeket, amelyek körülöttünk zajlottak: nagyhatalmak ijesztő erőfitogtatásai, menekültválság, vállalhatatlan, provokatív és kiszámíthatatlan politikusok regnálása és megjelenése, terrorcselekmények, belső konfliktusok, újságíró-gyilkosságok, és amíg a világ és Európa a maga 21. századi módján forrongott, továbbá amíg mindannyian küzdöttünk a koronavírus-járvánnyal, illetve a pandémia okozta magánnyal és bezártsággal, addig az orvosok csoportjai – pontosan ugyanúgy, mint Márai fentebb említett tárcájában – kifejlesztették a vírus elleni vakcinát, és ezzel, eddig nagyon úgy tűnik, hogy emberek millióinak életét mentették meg. Felhozhatnánk ellenérvként, hogy az orvostudomány is biznisz. Valóban az. Felhozhatnánk ellenérvként, hogy a vakcinákból nagyon sok ember fog meggazdagodni, és ez is igaz. Felhozhatnánk ellenérvként azt, hogy vannak emberek, akiknek a szervezete rosszul reagál az oltóanyagra. Ez is előfordul, és bár én személy szerint nem tenném kötelezővé az oltást, mert mindenkinek szíve joga eldönteni, mit visz be a szervezetébe, vagy milyen gyógyszert adat be magának, mégis azt gondolom, hogy a koronavírus-járvány elleni oltás az elmúlt évek-évtizedek egyik legfontosabb találmánya lehet. Számomra teljesen megdöbbentő a vakcinaszkepticizmus és az a tény, hogy az ország egy része sokkal jobban fél magától az oltástól, mint a betegségtől; attól a betegségtől, amely miatt szinte egész Európa több mint egy évre vesztegzár alá került. Ezzel nem azt mondom, hogy ne legyen bennünk szkepszis, sokkal inkább gondolom azt, hogy az a védőoltással szembeni félelem és távolságtartás annak az eredménye, hogy a végtelenségig manipulált és bizonytalan 21. századi ember már annyi sok álinformációt hallott és olvasott el, annyi sok téves és felesleges adatot nyomtak le a torkán, annyi sokszor manipulálták a tudattalanját, és annyi sok kattintásvadász és hazug cikkel találkozott, hogy akkor is eltolja magától a segítő kezet, ha találkozik vele; márpedig jelen esetben a saját életünk mellett mások élete miatt is felelősséget kellene vállalnunk.