Mikor és miért kezdett el foglalkozni a könyv témájával, az egyházon belüli sötét titkokkal, a szexuális bántalmazással?

2019 februárjában Ferenc pápa, aki már a megválasztását követően azt mondta, hogy zéró tolerancia minden szexuális visszaéléssel kapcsolatban, összehívott egy vatikáni csúcstalálkozót, ahol arról gondolkodtak, mit lehetne ténylegesen tenni, mert bizonyos kontinenseken elképesztő a szexuális visszaélések száma, és közösen találjanak ki olyan intézkedéseket, amelyeket mindenhol bevezetnének. Azt gondolom, az eltussolással szemben úgy tud fellépni a pápa, ha nem választható, hanem kötelező intézkedéseket vezet be. Magyarországot Veres András, a magyar püspöki kar elnöke képviselte ezen a találkozón, és amikor hazajött, megkérdezték tőle, hány esetről van tudomása. Azt válaszolta, hogy tizenegynéhányról. És arra a kérdésre, hogy hány esetet ismer, hány áldozattal találkozott, azt mondta, hogy eggyel sem. Ez engem nagyon fölháborított. Ez volt az a pont, ahol teológusként azt éreztem, nem hiszem el, hogy az én egyházam ennyire érzéketlen és közönyös az áldozatok iránt. Akkor kezdtem rövid publicisztikát írni, a végén pedig megjelent egy felhívás, hogy jelentkezzenek áldozatok, akik szeretnének olyan teológussal beszélni, akinek nyitott, érző szíve van. Rögtön, az első cikk megjelenése napján ketten írtak nekem, és éjszaka jelentkezett még egy. Ez indította el azt a sorozatot, amely ott tart ma, hogy 37 áldozatot ismertem meg, vannak köztük szlovákiaiak is.

Hol lehet annak utánanézni, hány áldozat lehet? Léteznek egyházi akták?

Sehol nem tudunk utánanézni. Az, amit az egyházi vezetők tudnak, az sem transzparens.

Nyugat-európai kutatások alapján lehet arra következtetni, hogy körülbelül hány áldozat lehet?

Ezt nem tudom. Az elkövetőkre lehet ilyen számot mondani, a német kutatás 4,4%-ot mutatott. Tehát a római katolikus papok 4,4%-a volt Németországban elkövető kiskorúakkal szemben, az egyéb visszaélések nincsenek ebben a számban.

A könyvben sorozatos elkövetésről ír. Nem fordulhat elő, hogy a bántalmazás egyszeri megingás, gyengeség, kudarc eredménye? Minden esetben sorozatos elkövetésről van szó?

Sokáig az volt az egyház válasza, küldjük el az elkövetőket lelki gyakorlatra, vonuljanak el a pusztába gondolkodni, menjenek el gyónni, és meg fognak változni. Ez nem így működik. Az, hogy valaki egyszeri elkövető, nagyon ritka. Ha a bántalmazó visszakerül a rendszerbe, például áthelyezik, újra keresi a lehetőséget.

Milyen szűrők vannak az egyházban, hogyan próbálják kiszűrni a pszicho-szexuális devianciákat? Illetve, ha valaki gyakorló pap lesz, van-e utánkövetés, megfigyelés, hogy alkalmas-e erre a pályára?

Nem igazán van ilyesmi. A felvételinél van egy pszichológiai teszt. „Kívülről” nem látunk rá, hogy mi ez a szűrőrendzser. Ami viszont nagyon fontos lenne, a könyvemben is írok róla, hogy két-három évente komoly pszichológiai felülvizsgálatra küldjék el legalább azokat  a papokat, akik kiskorúakkal foglalkoznak. Előfordulhat, hogy valakinek normális a szexuális orientációja, felnőttekhez vonzódik, de magányosan él egy faluban, hosszú éveken át izolációban van, a pszichéje torzulni fog, és visszaesik egy pszicho-szexuálisan alacsonyabb szintre. Ezt hívják regresszív pedofíliának. Úgy, ahogy egy pszichológusnak van szupervízorra, a lelkivezetőknek, a papoknak is kellene, hogy legyen.

A szexuális bántalmazásokkal kapcsolatban elég sok tévhit él: például, hogy mindig kisfiúk az áldozatok, vagy hogy a papi cölibátus a visszaélések okozója. Milyen tévhitek vannak még?

Nagyon hosszan lehetne sorolni a példákat, de egyet kiemelek. A pedofiltörvény kapcsán is előjött, hogy összekapcsolódott a melegellenességgel; azt a hibát követi el, amit próbáltam elmagyarázni a könyvben, hogy nem a homoszexuálisok az elkövetők, vagyis nem a homoszexuálisok a pedofilok. Ez a két dolog teljesen más. A pedofília szexuális deviancia, és büntetőjogi kategória is. Ezzel szemben a homoszexualitás szexuális orientáció. Az egyházban gyakran démonizálják a homoszexualitást, ezért azokat a homoszexuális fiatalokat, akik papok szeretnének lenni, arra tanítják, hogy ez a legnagyobb bűn. Ezek a fiatalok nem tudják integrálni a személyiségükbe ezt az orientációt, el kell fojtaniuk, és ebből lehet egy pszichés torzulás. Az elfojtásból, amit valaki nem tud feldolgozni, lehet később bántalmazás.

A szexuális bántalmazást megelőzi egy lelki hatalomátvétel, az elkövető fokozatosan átveszi az irányítás az áldozat fölött, akinek gyakran már nincs saját akarata, nem ura saját magának. A könyvben leírt tíz esetből ezért hiányzik az erőszak. Hogyan kerül valaki ilyen helyzetbe?

A könyvben leírt esetekben írok arról a játszmáról, csapdáról, ami az elkövető és az áldozat között kialakul. A behálózás stratégiája mindig úgy indul, hogy az elkövető kiszemeli az áldozatot, nem akárkiből lehet áldozat. Kiből lehet áldozat? Általában van valamiféle sérülése a léleknek vagy önbizalomhiányos az illető. Mindig van valami, amibe az elkövető belekapaszkodik, egy kicsit olyan, mint amikor bedobják a vízbe a véres húst, és a cápák megjelennek. A tettesek megtalálják azt az áldozatot, akit könnyen tudnak manipulálni – ez egy nagyon tudatos választás. A tettes először ad, figyelmet, törődést és szeretet. Az áldozatok szinte mindig kötődnek a tetteshez, a manipulátor kialakítja az érzelmi kötődést. Aztán megindul a fokozatos határátlépés, az elején még csak verbálisan – megkezdődik a bevezetés rítusa. A következő lépcsőfok a testi közeledés, ennek fontos eleme, hogy fokozatos, mert különben az áldozat felébredne a hipnózisból, egy pici érintéssel kezdődik.

Hogyan jutnak el az áldozatok addig, hogy meg merik/tudják nevezni azt, ami velük történt? Miért nehéz megtörni a hallgatást, elárulni a titkot?

Ez rendkívül nehéz. Az áldozatok között volt olyan, aki életében először nekem mondta el, mi történt vele, és közben több évtized telt el. Arra is volt példa, hogy valaki próbálkozott korábban. Egy lány elmondta otthon az anyjának, hogy az atya a szoknyája alá nyúl felolvasáskor a templomban. Az anya válasza az volt, hogy kislányom, ne legyél már ilyen finnyás, István atya mindenkit így ijesztget, ne legyél már olyan cukorbaba. Hívő családokban sokszor előfordul, hogy inkább a papnak hisznek, és nem a gyereknek, mert bizonyára kitalálta a történetet.

Miért annyira fájdalmas az egyházon belüli bántalmazás? Olyan helyen élnek vissza az ember bizalmával, ahol támaszt, segítséget, lelki vezetést vár.

Az egyházban azért súlyosabb a helyzet, mint más területen, mert az egyház mindig arról beszél, mi a jó és mi a rossz, hogyan kellene erkölcsösen élni. Tele vagyunk tabuval és tiltással, megmondják, mit nem szabad. Elveszíti az egyház a hitelességét, amikor szexuális botrányok robbannak ki. Ilyen szempontból az egyház felelőssége sokkal nagyobb, mint a katonaságé vagy a színházé.

Gyónáskor a papot titoktartás kötelezi. Visszaéltek-e a vizsgált esetekben a papok a bűnvallomásokkal?

Igen. A gyónási titokkal többféleképpen vissza lehet élni. Az áldozatok teljesen megnyílnak, hiszen ott őszintének kell lenni. Ha valamikor nem hazudik az ember, hát gyónáskor nem, mert különben újra gyónhat.

A könyv leghosszabb fejezete az áldozattörténeteké. Az áldoztok történetének narrációja váltakozik az egyes szám első személyű vallomásokkal. Ezáltal sokkal erősebb hatást érnek el az egyes történetek. Milyen szempont vezérelte a könyv szerkezetének kialakításakor?

Az áldozattörtének megírásához nagyon egyedi szerkezetet választottam. Volt közben két segítőm, Heves Andrea pszichológus és Csóka Judit klinikai szakpszichológus, velük megbeszéltem ezeket a történeteket. Heves Andrea mondta, hogy nem azt csinálom, mint egy klasszikus pszichológiai esetelemzésben, amikor valaki leírja az esetet, és elkezdi elemezni, hanem keverem az elemeket. Nekem nagyon fontos, hogy megszólaljon az áldozat, hogy ő mondja el, mi történt vele, így empatikusabban át tudjuk élni, min ment keresztül. A történeteket egyébként az áldozatokkal közösen írtam, a lejegyzett beszélgetést elküldtem nekik. És benne vannak az én válaszaim is, amit meg akartam nekik mondani az az, hogy ártatlanok vagytok. Nem szabad elhinni azt, hogy te valamit okoztál, hogy te valamit provokáltál. Nagyon sokan ezzel küzdenek hosszú évekig.

Amikor az áldozatokkal foglalkozott, mennyire figyelt saját magára, megváltozott-e valami Önben a könyv írása közben? Volt-e olyan történet, amely annyira megérintette, hogy azt érezte, nem tudja megtartani az objektív, szakmai távolságot?

Az áldozatok történetének megírásakor egyáltalán nem akartam objektív szemlélő maradni. Ez lehetetlen. Négy-öt órán át hallgatni egy borzalmas történetet annyira fájdalmas, hogy a végén nem bírsz felállni. Nem hűvös elemző voltam, hanem éreztem a fájdalmat. Azt éreztem, hogy az én egyházam érzéketlen, és én nem akartam érzéketlen lenni.

Lesz folytatása a könyvnek? Ha igen, akkor milyen irányban folytatódik?

Amikor a könyv koncepciója született, a kiadó rögtön jelezte, hogy ez nem egy könyv, hanem három – lesz folytatás. A tetteseknek is szeretnék üzenni, szeretném őket megfenyegetni: lehet, hogy eddig ezt meg lehetett csinálni, felelősségre vonás nélkül, büntetlenül, de ennek az időnek vége.

A könyv címe Amire nincs bocsánat. Tényleg úgy gondolja, hogy ezekre a bűnökre nincs bocsánat?

Ahhoz, hogy bocsánat legyen a keresztény teológiában, annak nagyon sok eleme és feltétele van. Azt mondani egy áldozatnak, hogy bocsáss meg, de közben nem teszünk semmit, az lufi. Akkor lehet megbocsátani, ha valaki bocsánatot kér, megbánja, ami tett, és megígéri, hogy soha többet nem tesz ilyet. Az egyház vonatkozásában ez azt jelenti, hogy kérjen bocsánatot az elkövető, a felettese, ígérjék meg, hogy soha nem fog senkivel ilyen előfordulni, és az okozott károkat jóvá kell tenni. A keresztény etikában csak akkor van megbocsátás, ha ezt azt összes lépést megteszik. A könyvben megszólaló tíz áldozat azt mondta, számukra még nem érkezett el a megbocsátás ideje, mivel ezek a dolgok még nem történtek meg. Ezért lett a könyvnek ilyen provokatív címe.