Előrehaladott kora ellenére a humorérzéke is a régi. Amikor azt kérdezem tőle, hogyan bírja ülőgumókkal, kacagva azt feleli: azokat egyáltalán nem kíméli, a szemgumóira azonban kénytelen tekintettel lenni. Ülni tud, nézni már nehezebben, mondja. Számítógépén reflektorok és nagyítók segítik a munkában.

Kilencven felett hány órakor kel az író, mikor kezd el dolgozni?

Amíg nem csapott belém az öregedés, mindig korán kelő voltam. Szerettem a hosszú délelőttöket. De most nem is a korom, hanem a látásom állít meg a munkában. Már nem diszciplína szerint írok, hanem aszerint, hogy mennyire fárad el a szemem. Magyarán szólva most úgy dolgozom, hogy naponta többször ülök le a géphez, és rövid időre. Kicsit szabadon engedtem a reggeli kelésemet, mert nem vagyok jó alvó.

Mikor kezdte el érezni, hogy mostantól fogva minden más lesz, nem olyan, mint régen?

Ez sajnos korábban jött, mint magában az életérzésben. Az életváltozás a makuladegenerációval kezdődött. Kénytelen voltam módosítani az írói diszciplínámon, amelyet Thomas Manntól vettem át, aki azt mondta: az írónak, ha van kedve, ha nincs, mindennap le kell ülnie, hogy megírjon egy oldalt. Másnap aztán lehet, hogy kidobja, de mindennap egy oldalnak meg kell születnie, csak így jöhet létre az életmű. Ezt még kezdő író koromban megjegyeztem, és még akkor is betartottam, amikor különböző posztokon voltam. Ott volt az általam nagyon komolyan vett Magyar Televízió, majd a miniszteri poszt, ami ugyancsak beleszólt a napirendembe. Az Utolsó jelentés Atlantiszról című, öt egybetartozó regényemet önfegyelem nélkül nem is biztos, hogy megírtam volna, mielőtt beütött a krach a szememmel. Még javában tettre kész ember voltam, amikor észrevettem, hogy romlik a látásom. Egy író számára nincs fontosabb az írásnál és az olvasásnál, bár én a jó autókat is nagyon szerettem. Bármikor beülhettem a mindenkori kocsimba, és hipp-hopp ott lehettem, ahol akartam. 1960-ban szereztem meg a jogosítványt, tehát harmincéves koromban. Azóta rengeteg autóm volt, de büszkén elmondhatom, egyetlenegyszer sem karamboloztam. Sportosan vezettem, élvezettel és balesetmentesen.

Papíron, írás közben sem „karambolozott”? Nem fordult elő, hogy amit az egyik nap megírt, a másik napon kihajította?

Van egy jó trükköm írói önmagammal szemben. Mindig ott hagyom abba a napi penzumot, ahol már tudom a következő oldalt, illetve a másnapi folytatást. Tehát még le kellene írnom, de nem teszem meg azért, hogy másnap, amikor már bemelegített motorra leülök folytatni az írást, azt a gondolatot vigyem tovább, ami a fejemben már megvan. Jól bevált trükk ez, hiszen mindig végigolvasom az előző napi írásomat, és mivel javítgatós vagyok, nem dobok ki semmit.

A papírkosara tehát egyáltalán nem árulkodó.

Korrektúrás alkat vagyok. Van egy író barátom, Szakonyi Károly, akinek pont ellenkező a technikája. Ő folyamatosan ír, nem törődve azzal, hogy mi kerül a szövegbe. Amikor befejezte a regényt vagy a novellát, tüzetesen átnézi. Amit én elmentek, az én ízlésem szerint már az, amit meg akartam írni. Szeretem készre fogalmazni a gondolataimat, ami természetesen nem jelenti azt, hogy soha nem javítok bele.

S ha egyáltalán nem megy az írás, és megfeneklik a gondolat, megviseli?

Erre is van példa, és nagyon utálom. Én attól érzem jól magamat, attól jó az életkedvem, ha megírtam az egy flekk kötelező penzumot. Azután nekem már mindent szabad. Akkor délután már megiszom a magam kis whiskyjét, elmegyek valahova, és szabadnak érzem magam, jöhet a magánélet. De amíg nincs meg az az egy flekk, a Thomas Mann-i penzum, addig a magánélet jogtalan állapot lenne.

A járványhelyzetből adódó bezártság, gondolom, mégsem viselte meg annyira, hiszen Ildikó, a felesége egy szépséges télikertet alakított ki a házukban, ahol a szabadság illúziójával élhet.

Ez valóban így van. Épp emiatt egyetlen percig sem volt bezártságérzetem. A szép kert és a hatalmas terasz sok mindenért kárpótol. Egy dolog hiányzik csupán. Hogy a szemem miatt nem tudok olvasni. Egy író embernek ez elég sok szenvedést tud okozni. Olyan félanalfabétának érzi magát. A feleségem és a barátaim szoktak nekem felolvasni.

A harmincas években az úri fiúk gyöngyéletét élte, legalábbis így emlegeti a fiatalkorát. Most, túl a kilencvenen, milyen életet él?

Gyémántéletet. Harminc évvel fiatalabb a feleségem, Iványi Ildikó operaénekesnő. Csodálatos asszony, nagy művész. Hadd dicsekedjek el vele, mert egészen friss a hír: amellett, hogy tanszékvezető a debreceni énektanszakon, most nevezték ki a budapesti Zeneakadémiára tanárnak. Nemcsak doktorált, hanem habitált is, ami az egyetemi pálya csúcsa. Az ő élete nagyon sűrű, az enyém, a látásom miatt, már ritkább. Nagyon szép a magyar kifejezés: a szemünk világa. Mert az a világ, hogy látod, amit látsz, amit megélsz, ami veled történik.

Otthoni mozgásában mennyire korlátozza a megromlott látása?

Szó nincs vakságról. Egyszerűen a betűket nem tudom összerakni. De közlekedési gondom nincs. Járok-kelek. Ha elmegyünk itthonról, persze mindig Ildikóval megyek, akkor viszem a szép sétabotomat, ő az én jó barátom.

Kezembe került egy verse, amelyet ötvenéves korában írt az időskor velejáróiról. Az öregedés jegyei, ez a címe. Ennél szellemesebben megfogalmazni, hogy mit él meg az ember egy bizonyos kor után…! Közben még ma is egy fiatalos lelkületű, elegáns angol úr benyomását kelti. Tapasztal magán egyáltalán valamit az összegyűjtött jegyek közül? Vannak köztük olyanok, amelyek félelmet keltenek önben?

Most már elmondhatom, én ezt a verset annak idején valószínűleg azért írtam meg, hogy a kezemben legyen az ellenszéruma ennek a szarkasztikus jóslatnak. Tudom, hogy mire kell vigyáznom. Nem sorolom fel, hogy mit nem csinálok idős fejjel. A vers a maga humorával és groteszkségével védekezés most már.

Két művön dolgozik párhuzamosan. Az Amikor még éltem az első írása lesz, amelyet nem komponál, hiszen mindig akkor veszi elő, amikor kedvet érez hozzá, és egy elválasztás után mindig valami más történettel, gondolattal, emlékfoszlánnyal folytatja. Hol tart ezzel az anyaggal?

Most következett el ennek az anyagnak az igazi ideje. Az elmúlt időszakban a szemproblémámtól függetlenül írtam drámát, regényt, verseskötetet, magyarán szólva aktív voltam. Most jutottam el oda, hogy komolyan foglalkozom ezzel az írással, amelynek tulajdonképpen nincs műfaja. Eszembe jut valamilyen emlék, filozofálgatás, vagy egy anekdota, és azt megírom. Tizenegy évvel ezelőtt kezdtem el, de már szépen haladok. Remélem, nemsokára ebből a különös szénaboglyából is könyv lesz.

Másik írásában, amelynek az Utazás a végtelenbe címet adta, egy angyal a kísérője. Azzal mennyit haladt előre?

Az angyalt most nyugdíjba küldtem egy időre. Amíg be nem fejezem az Amikor még éltemet, pihentetem. Most a másik anyaggal foglalkozom. Az angyaloknak nincs életkoruk, tehát az én angyalom is várhat. Nagyon remélem, hogy mindkét könyvet meg tudom írni. Külön érdekessége az írásnak, hogy ez egy halál utáni történet. Infarktus végez velem. Szemrehányást teszek az angyalnak, hogy várhatott volna egy kicsit, míg elintézem a dolgokat. És elkezdem faggatni, hogy mi következik. Kiderül, hogy az angyalnak van egy főnöke, információs rendje, és nem tud mindenről beszámolni. Nem is tudom meg igazán, hogy mi vár rám, csak megyünk, megyünk a semmibe. Közben az angyal kezd el faggatni engem, hogy mi a helyzet a földön. Arra kér, hogy meséljek neki különböző eseményekről, mert ő nem volt soha élő földi lény, és nincsenek tapasztalatai. S akkor elmagyarázom neki, hogy mivel ő sem árulta el, hova megyünk, én sem válaszolok a kérdésére. Szóval van benne humor, mert humor nélkül nem szeretek írni.

Kilencvenedik születésnapján azt mondta: „A továbbiakban úgy akarok élni, mintha örökké élnék.” Sikerül? Elégedett a helyzettel?

Nem is élhetnék másképp, csak ezzel a tudattal. Ha napokra osztva azt számolgatnám, hogyan fogynak a lehetőségek, akkor ez az egész az idegeimre menne, és folyton a halálra való várakozással telne az életem. Szeretném megélni a 100. évemet, ez az utolsó nagy vágyam.

A szerző a Vasárnap munkatársa