Befejezte, tulajdonképpen még mielőtt elkezdte volna, ennek javarészt persze a járvány az oka. Azonban őszre bő másfél év eltelik a kormányzati ciklusból és hipp-hopp elérkezik a mérföldkőnek számító két év, a megbízatás fele. A kormányzati ciklus első felében a koalíciós pártok mindenütt igyekeznek átverni a legfontosabb célkitűzéseiket, és igen, a népszerűtlen, de szükséges reformokat is. Aztán a hátralevő két évben leginkább azzal törődnek, hogy semmivel se bosszantsák fel a választóikat, és reménykednek abban, hogy a véghezvitt reformok meghozzák gyümölcsüket a következő parlamenti választásig.

Szlovákiában ez sem működik: itt tizenöt éve nem volt semmilyen komolyabb, átfogó, értelmes reform. Ebben a jelenlegi kormány is csatlakozott a korábbi smeres kormányzatokhoz.

Pedig nagy tervek voltak, a programnyilatkozatban egymást érték a reformelképzelések. Az, hogy az ország pénzügyeit nem sikerül normalizálni a világjárvány alatti években, érthető, még meg is bocsátható. Csakhogy a kormánykoalíció az elmúlt hetekben lesöpörte az asztalról az adókról és járulékokról szóló reformtervezetet. Semmiféle egyenadó, semmiféle magasabb közvetett adó. A kormánykoalíció a nyugdíjreform elfogadásában sem volt egységes, ahhoz pedig alkotmányos többség szükséges a parlamentben.

Hamarosan ismét nagy próbát jelent majd az egészségügyi reform és a kórházi hálózat optimalizálása, ugyanakkor ennek a kormánykoalíciónak már egy hétköznapi ellenzéki bizalmatlansági indítvány is hatalmas kihívás a parlamentben – mondjuk a belügyminiszter ellen.

Ez a kormány már képtelen lesz bármilyen reform végrehajtásában megegyezni, mégpedig azért, mert a négy kormánypártnak rendkívül széles a szavazóbázisa. Bármilyen reform bármennyire szükséges és hasznos is lenne a jövőben, most biztosan fájna valamelyik kormánypárt szavazói rétegének. Így aztán mindennemű reformterv átültetése már csak önkínzás lenne, ezért gyorsan le is tesznek róla.

Úgy tűnik tehát, hogy még két év sem telt el, de mindegyik kormánypárt visszavonul a maga kis homokozójába. Már csak olyan törvényt lehet elfogadni, amely senkit sem érint a legkevésbé sem hátrányosan. Minden más ki van zárva. Vonatkozik ez például a járványügyi rendelkezésekre is, amikor arról kellene dönteni, hogy a beoltottak jogait már nem lehet tovább korlátozni.

Míg Nyugat-Európában egyre általánosabb, hogy korlátozottabb jogai vannak annak az állampolgárnak, aki nagyobb veszélyt jelent a többi állampolgár egészségére, nálunk ennek egyértelmű kimondásához sincs meg a politikai akarat (mersz). Az oltásellenesektől való félelem igazgatja a kormányt, nem a politikai felelősségvállalás minden polgárért. És minél közelebb kerülünk a parlamenti választáshoz, annál nagyobb lesz a félsz a kormánypártokban.

A szerző a Trend főszerkesztő-helyettese