A magyarság már a sztyeppei vándorlás során megismerkedett a kereszténységgel. Milyen volt a viszonyulásuk a keresztény valláshoz? Voltak, akik megkeresztelkedtek esetleg?
Ez egy bonyolult, de aktuális kérdés is, hiszen mindmáig izgatja az emberek kíváncsiságát. A tudósok feladatai közé tartozik ennek a mérlegelése, hogy a kereszténységhez milyen volt a viszony és egyáltalán – tágabban nézve a kérdést – a Kárpát-medencében a korábbi keresztény közösségek valamilyen módon továbbéltek-e, átélték-e a magyar pusztítás évszázadát, a Karoling-kor végétől a kereszténység felvételéig. Joggal keresünk ilyen nyomokat Nyitrán vagy éppen Savariában, a mai Szombathelyen, Szent Márton születési helyén, de a hagyomány folytonosságának bizonyítása egyik esetben sem könnyű. A magyarok mint könnyűlovasok rendkívül mozgékonyak voltak, természetesen találkoztak keresztény közösségekkel. A keresztény kolostorokat körülzárták, kirabolták a zsákmányszerzés reményében. Ezernyi módja volt tehát a kontaktusfelvételnek, és keresztény rabszolgákat is magukkal vihettek, akik értelemszerűen nem felejtették el korábbi keresztény hitüket. Erre vonatkozóan egyébként semmifajta forrásunk nincsen. Ezek mind hipotézisek, miként az, hogy a korabeli Nyugat-Európában feltűnő magyar ungarus, ungar, unger vezetéknevű személyek mögött foglyul ejtett kalandozó magyarokat lássunk, akik értelemszerűen betagozódtak az ottani keresztény társadalmakba. A kérdés második fele valóban rendkívül érdekes, hiszen a honfoglalás kori sírokban találunk keresztény tárgyakat, ereklyetartókat, kereszteket. Felmerül a kérdés, hogy egyszerűen zsákmányként kerültek oda, díszként használták, vagy pedig e mögött egyfajta vallási szinkretizmust kell megpillantanunk, magyarán azt, hogy a kereszténységnek bizonyos formális elemei bekerültek a mindennapjaik mögé akkor is, ha egy tudatos szervezett vallásváltásról nyilvánvalóan nem beszélhetünk.

Az elmúlt tanévben már a 2020-as NAT szerint kellett a kilencedikes diákokat tanítani történelemből. Ebben volt pár új gondolat,  például az egyik bekezdés címe: Államalapítás Etelközben. Lehet államnak nevezni a magyar törzsek vérszerződését?
Talán ez egy kicsit merész megfogalmazás, az egyik általam is tisztelt történész kollégának, Szabados Györgynek a hatása érződik a NAT-on. Ha úgy nézzük, hogy a magyar törzsszövetség már a vándorlások során egy olyan életképes politikai entitást alkotott, ami aztán át tudott tevődni a Kárpát-medencébe, ott életképes maradt, és betagolódott a korabeli Európába. Ez önmagában is páratlan teljesítménynek tekinthető, hiszen az ún. nomád államok a legritkább esetben tudták átmenteni magukat, s a legtöbb esetben, mint például az ujgurok esetében szinte nyomtalanul eltűntek, még ha Ügyek nevű utolsó fejedelmük emléke be is került a magyar őstörténeti emlékezetbe. Innen nézve a későbbi magyar keresztény állam bizonyos előképének kétségtelenül tekinthető ez a politikai formáció. Létezik amúgy egy történész iskola, amely eleve óvatosan bánik az állam terminussal, mert azt mondják, hogy az az állam, amit ma államnak tekintünk, a 15. század vége felé alakul ki, tehát Mátyás és a Jagellók idején, amikor az állam már valóban gyakorolja azokat a felségjogokat (jogszolgáltatás, büntetés-végrehajtás), amelyek egy állam jellemzői, de legalábbis törekedtek arra. Ezek korábban Magyarországon nem léteztek ebben a formában, még kevésbé az Etelközben.

Ilyen értelemben az Árpád-házi uralkodók korát (1000–1301) nem tekinthetjük államnak?
Modern értelemben nem, de nyilván mutatis mutandis azt mondjuk, hogy abban az időben ez volt a későbbi államnak a megfelelője. De hozzászoktunk már, és valójában nem is helytelen, csak nem teljesen pontos a megfogalmazás.

Egyre több új információ jelenik meg a honfoglalás korával kapcsolatban (pl. rövidebb ideig tartott a magyarok sztyeppei vándorlása). Előfordulhat, hogy gyökeresen át kell majd értékelnünk az eddigi tudásunkat a korszakról, vagy igazán jelentős újdonságokra már nem számíthatunk?
A hagyományos képet a régészet „robbantotta fel”. Amikor én is még iskolába jártam 30-40 évvel ezelőtt, a nyelvészet próbálkozott rekonstruálni a honfoglaló magyarok útját az Uráltól a Kárpát-medencéig. Ők azt nézték, hogy azok a növénynevek, amiket a magyarság ismert, melyik nyelvvel és régióval hozhatók rokonságba, és azok hol helyezkedtek el. Ezt érezhetően hipotetikusan és rengeteg feltételezéssel próbálták rekonstruálni. A kommunizmus bukása után viszont sokkal könnyebbé vált Keleten a kutatás és a mozgás. Leletek ezrei jelennek meg GPS-azonosítással, hogy azokat hol találták. Végeredményben a „régészet forradalmáról” beszélhetünk, és a szemünk előtt zajlik ennek a folyamatnak az átértékelése, aminek egyáltalán nem vagyunk a végén. Orosz–ukrán vonatkozásban elsősorban a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen Türk Attiláék kutatásaira kell hivatkoznunk, a kaukázusi vonal esetében pedig a Magyarságkutató Intézetre, amely ezt a területet beemelte az új eredményekkel kecsegtető kutatások sorába. El tudom képzelni, hogy ha 10 év múlva kérdezné ugyanezt, akkor kijelenthetnénk, hogy most már tényleg átértékelhetjük a korszakot. De nézzünk konkrétumokat is: 40 éve még azt tanították, hogy a honfoglaló magyaroknak a művészeti kultúrája a Kárpát-medencében alakult ki, keletebbre azonban nyomuk veszik. Most pedig azt látjuk, hogy azok a motívumok, díszítések, tárgytípusok, amiket a magyarokkal hozunk kapcsolatba, ezek már jól datálható és lokalizálható régészeti lelőhelyek, kitapinthatóan felbukkannak a messzi keletig. Pontosabban fogjuk látni az északi kultúra és a sztyeppei kultúra keveredését, ami az ugor–török vitának régóta a tárgyát képezte.

A magyar történelmi identitás egyik fundamentuma a kereszténység. Érdekes ellentmondás ugyanakkor a „kalandozások” megítélése is a magyar közbeszédben. Szeretjük hangoztatni a magyarok rettenthetetlen harciasságát, ugyanakkor ezek gyilkos, fosztogató hadjáratok voltak keresztény területek ellen.
A „kalandozások” ideje rendkívül sajátos kora a magyar történelemnek, de semmiképp sem páratlan az európai történelemben, gondoljunk csak az arabok vagy a vikingek hasonló támadó hadjárataira ugyanekkor. A vikingek ráadásul nemcsak hadjáratokat vezettek, hanem meg is telepedtek, keresztény államokat hoztak létre, és a magyarokat kicsit megelőzve betagozódtak a nyugati világba. Ezek ugye rablóhadjáratok voltak, amiket csak mi hívunk kedveskedően kalandozásoknak, minden más nyelven ezek rablóhadjáratokként jelennek meg a történeti könyvek lapjain. Valóban nem kell ezekért szégyenkeznünk, még kevésbé a mai divat jegyében PC módon bocsánatot kérnünk, noha jellemző módon, amikor József főherceg megírta beköszöntőjét minden idők legterjedelmesebb hadtörténetéhez, Bánlaki Breit József művéhez (1928), hosszasan, s nem is túl ügyesen igyekszik mentegetni kalandozó eleinket. Egyébként semmifajta ellenszenv nem nyilvánult meg a magyarok részéről a kereszténység iránt, ők e hadjáratokat egyszerűen egy kötelezően végrehajtandó feladatnak tekintették. Egyfelől, mert a társadalmi mozgásnak ez volt az alapja, hogy legyen szétosztható zsákmány, másfelől pedig – ezt most már világosan látjuk –, hogy szinte soha nem a saját szakállukra indultak el, hanem megvárták és felderítették azokat a kapcsolatokat, akik hívták őket, biztosították nekik a kísérőket. Tehát egyáltalán nem a vakvilágba indultak el, hanem kihasználták azokat a nyugat-európai belső társadalmi és politikai ellentéteket, amik amúgy az arabok és vikingek számára is biztosították, hogy hosszú évtizedekig sikerrel tudtak egy egyébként sokkal erősebb politikai-katonai közegben fennmaradni. Ugyanakkor ez visszafelé is igaz volt. A keresztények is elfogadták az ő szemükben pogány népeknek a jelenlétét, alkalmi szövetségre léptek velük és kihasználták az ő katonai szolgálataikat zsákmány fejében.

Mit tudunk arról, hogy amikor Géza eldöntötte, hogy felveszi a kereszténységet, akkor ezt hogyan fogadta a magyar társadalom többi része? Lehetett ebbe beleszólása a többi törzsfőnek?
Ennek van egy jól kitapintható katonai-politikai háttere, amikor is azt realizálják a magyarok, hogy a nyugati nagyhatalommal, a Német-római Császársággal ki kell egyezni, és egyfajta „békés egymás mellett élést” kell kialakítani, aminek egyik feltétele, hogy beengedjék a keresztény hittérítőket és engedményeket tegyenek. Úgy tűnik, hogy a pusztai népek ezt minden további nélkül könnyen megtették. A közvetlen párhuzamokat a 13. századi Mongol Birodalomból szoktuk hozni, ahol még hosszasan tépelődtek, hogy a muszlim vagy a keresztény hithez csatlakozzanak, különösen, ha az számukra is meggyőző módon egy magasabb civilizációt képviselt és egy ütőképes katonai erő állt mögötte. A magyarok esetében mindkét tényező adott volt. A mongol nagy kánok közvetlen környezetében is feltűnnek a nesztoriánus keresztények. A pusztai népek tehát hajlottak arra, hogy a számukra legmeggyőzőbb vagy a legtöbb politikai haszonnal járó vallás mellett döntsenek. Az már egy külön érdekesség, hogy a bizánci térítéssel szemben, amelynek megvannak az írásos, tárgyi emlékei, – utólag nézve helyesen – a magyarok a nyugati kereszténység mellett döntöttek.

Miért mondja, hogy helyesen? Mi lett volna, ha az ortodoxiához csatlakozunk?
Természetesen nem lett volna különösebb tragédia. Azt látjuk, hogy a Bizánci Birodalom a 11. század közepére-végére meggyengül. Elveszíti azt a dinamizmust, azt a külpolitikai terjeszkedési potenciálját, hogy azt a Kárpát-medencére is kiterjessze. Márpedig akkor a kialakult hatalmi űrbe ugyanúgy betörtek volna a katolikus németek és német egyházak. A magyarok így elkerültek egy keserű alávetést a német birodalmi érdekeknek.

A törzsi társadalmakra jellemző volt a törzsfő párviadalra hívása. Ha a kihívó legyőzte a törzsfőnököt, akkor átvette a helyét, a társadalom pedig elfogadta ezt, hiszen az istenek akarata szerint történt. A kereszténység felvételét is elképzelhetjük így? A magyarok elfogadták, hogy isteneik vereséget szenvedtek a keresztények Istenétől?
Igen. Általános jelenségnek tekinthető, hogy a vezetők szakralitásába, tekintélyébe vetett hitnek meg kell a mindennapok eredményességében is mutatkoznia. Ez a későbbi szent királyok kultuszában is kitapintható, ahol nagy szerepet kapnak a királyt a harcban megsegítő szentek. És ha most visszanyúlunk az államalapítás idejére, akkor elég, ha a pannonhalmi alapítólevelet olvassuk, ahol is a Koppány elleni hadjáratról esik szó. Ott Szent Márton, majd István Nagyobb legendájában Szent György, az 1030-as német támadás alkalmával maga Szűz Mária kifejezetten egy ilyen kontextusban jelenik meg. Az alapítólevél szerint amennyiben győzelmet arat ellenségei felett István, akkor ellentételezésképpen nagy adományokat kap majd a monostor, ami aztán meg is történik. Ha a kérdést megfordítjuk, akkor az augsburgi vereség (955, a nyugati kalandozó hadjáratok vége), a törzsfők felakasztásával megrázta a korabeli magyar társadalmat, és nyilván csodálkozva néztek körül, hogyan lehetséges ez, hogy minden idők a legnagyobb seregét ilyen csúfság éri nyugaton.

Ugyan történelmietlen a kérdés, de mi lett volna, ha Géza nem veszi fel a kereszténységet, vagy esetleg Koppány legyőzi Istvánt? A magyarság eltűnt volna a történelem színpadáról?
Nem szükségszerűen, de nyilván fokozottan jelentkezett volna egy ilyen veszély. De ha megint párhuzamot keresünk, akkor nézzük meg a német birodalom keleti határszélén élő pogány népek sokaságát, például a 8. századtól az 1160-as évekig különállásukat és „pogányságukat” megőrző nyugati szláv obodritákat, akik ily módon rengetegszer fordulnak elő a forrásokban, ugyanakkor az átlagember lehet, hogy most hall róluk először. Nem véletlenül nem hallunk rólunk, hiszen ezeknek a sorsa nem volt más, mint hogy az egyre erősödő és ismétlődő katonai nyomás hatására megadták magukat és betagolódtak. De gondoljunk arra, hogy minden politikai formációban frakciók jelentkeznek, és még egy pogány állam területén is létezhet egy, a keresztény nyugattal szimpatizáló frakció, amely rádöbben arra, hogy ha velük szövetkezik, akkor hatalomra tud jutni. Ezek pedig felőrlik azt a politikai tőkét, ami a pogány hagyományokhoz való ragaszkodás jelentett. Annak semmi esélye sem lehetett, hogy a két keresztény nagyhatalom, a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom között egy pogány állam fennmaradjon. Amit északon a litvánoknál látunk, hogy számtalan térítési próbálkozás és keresztes hadjárat dacára 1386-ig fennmarad, az inkább egy történelmi kivételnek tekinthető és sajátos földrajzi elhelyezkedésükkel (nincsenek városaik, jelentős kereskedelmi lerakataik, kvázi gazdaságilag értékes területeik) magyarázható. Nem véletlen, hogy a vikingek is Normandiában a 10. század elején politikailag és vallásilag betagolódnak a frank államba. Hasonlóképpen zajlik ez általában mindenütt, hogy egy keresztény uralkodónak a lányát nyeri a fejedelem feleségül, és ennek biztosítékaként megjelennek a nyugati lovagok és papok, és megindul egy nyugati típusú egyház- és államszervezés. A magyarokkal egy időben a skandináv népek is megkeresztelkedtek. Ott egyébként eldugott földrajzi területeken fennmaradtak pogány enklávék – miként Norvégiában a saamik a 17. századig, de ez nem befolyásolta az állam keresztény jellegének a kialakítását.

A turáni átok, miszerint a magyarok mindig vitatkozni fognak egymással, valóban István és Koppány harcára vezethető vissza? Más népekre mennyire jellemző az ehhez hasonló „átok”?
Ez a gondolat a Kelet-kutatóktól származik, akik a letelepedett iráni népek és a sztyeppei népek közötti ellentétet írták le ezzel a kifejezéssel, ami egyébként Ipolyi Arnold híres könyvében, a Magyar mythológiában jelenik meg, és azóta egy élő toposz a magyar köznyelvben. Ha közelebbről megnézzük a magyar politikai-társadalmi megosztottságot az évszázadok során, akkor azt látjuk, hogy semmivel sem különbözött a környező országoktól. Elég, ha megnézzük a 9–10. századi frank évkönyveket, amelyek folyamatos rivalizálásról, testvérháborúkról tudósítanak. Ehhez képest kijelenthetjük, hogy az Árpád-kori történelem a maga – legalábbis a 13. század közepéig – szilárd politikai rendszerével, a királyi hatalomnak a tekintélyével, az ország határainak maradandóságával éppenséggel párját ritkította a korabeli Európában. Utalhatunk ugyanakkor a második keresztes hadjárat során Magyarországon átvonuló Freisingi Ottó püspökre, aki egyébként nem találja túl szimpatikusnak a magyarokat, de mégis azt emeli ki, hogy szemben a nyugati társadalmi berendezkedéssel, itt óriási a király hatalma és a belbiztonság, a királynak mindenki engedelmeskedik, vagyis teljesen más a király és a társadalom viszonya, mint nyugaton.

Ez összefüggésben lehet azzal, hogy Magyarországon sohasem volt a Nyugat-Európában megismert hűbéri rendszer? Én úgy értelmezem, hogy amikor István király létrehozza a magyar államot, akkor gyakorlatilag az egész ország területét a saját földbirtokának tekinti. Ugyanakkor például Nagy Károly esetében ez nem mondható el, hiszen trónra lépésekor földbirtokosok, kvázi magántulajdonnal rendelkezők tömkelegével kellett hogy egyezkedjen, míg Magyarországon ilyen nem volt. Helyes ez az állítás?
Igen, ezt én is hasonlóképpen fogalmaztam volna meg, hogy a magyar királyságnak a megszervezése tulajdonképpen egy tabula rasát jelent, ami a megyeszervezésben is nagyon jól kitapintható. Zsoldos Attila figyelt föl arra, hogy vannak kis területű és óriási kiterjedésű megyék, és ő arra a logikus következtetésre jut, hogy ezek a kis területű megyék (Fejér, Veszprém, Győr) szerveződtek meg elsőként az Árpádok fennhatósága alatt. Ugyanakkor ezek a hatalmas, országrésznyi megyék a levert vagy éppen szövetségre lépő törzsfők birtokán jöttek létre, amikből csak a következő évszázadokban alakulnak ki a kisebb területű megyék. Az uralkodói hatalom ereje tehát annak köszönhető, hogy nem kellett a királyoknak jelentős hatalommal bíró nemesekkel küzdeniük a hatalomért. Erre majd csak az Anjou-korban (14. század) kerül sor a kiskirályok idején. Az is érdekes, hogy ha a klasszikus keresztes hadjáratok idején azt nézzük, miért olyan visszafogott a magyar részvétel, annak éppen ez a magyarázata, hogy hiányzott nálunk az a tehetős, nagy vagyoni háttérrel rendelkező grófi, hercegi birtokstruktúra, ami a lovagi hadviselés gazdasági alapját jelentette volna.

Miért István király van a 10 ezer forintoson, miben áll az ő történelmi jelentősége?
Hagyományosan azt szoktuk mondani, hogy ő az egyház- és államalapító, és nem véletlenül. A királyi hatalom országos kiterjesztése kéz a kézben járt a megyeszervezet és az egyházszervezet kialakításával. Ezek alapvető fontosságú intézmények voltak. Az érsekségek létrehozása pedig még meghatározóbb a magyar történelem szempontjából. Ez azért érdekes, mert skandináv és közép-európai területeken egyáltalán nem magától értetődő, hogy az egyházszervezet kialakításához szorosan hozzákapcsolódik az érsekségek születése, hiszen a térítéseket irányító érsekek ragaszkodtak a befolyásuk fenntartásához. Lengyelországban a gnieznói és Magyarországon az esztergomi érsekség jön létre. Ebben III. Ottó német-római császár keresztény univerzalisztikus elképzelései játszottak döntő szerepet, s a pápával kialakított szoros baráti kapcsolatának eredményeként minden bizonnyal az 1001-ben tartott ravennai zsinaton dől el, hogy mind a magyar, és mind a lengyel egyházszervezet önállóvá, függetlenné váljon és leszakadjon a német anyaérsekségről. Ez pedig végeredményben Magyarország függetlenségét is jelentette.

A 11. században a német-római császárok többször tettek kísérletet arra, hogy Magyarországot hűbéri függésbe vonják, amire végül (leszámítva Orseolo Péter uralkodását) nem került sor. Hogyan alakult volna a magyarság történelme, ha ez megtörténik? Egy elmélet szerint jobban jártunk volna a német hűbéri függéssel.
Nehéz erre válaszolni. De nézzük meg a közép-európai párhuzamokat, klasszikus példa a cseh történelem. Ők ugye hamar, már a magyarokat megelőzően betagolódtak a Német-római Birodalomba, 955-ben Augsburgnál már kontingensükkel segítik a németeket, mégis örökölhető királyi címhez majd csak a 12. század közepe táján jutnak, önálló érsekséghez pedig csak a 14. században. Formailag teljesen másként alakul a történelmük, de a nyelvük fennmaradt, sőt az anyanyelvi kultúra hamarabb kialakul, mint nálunk. Sokkal sikeresebb egyetemalapítás fűződik hozzájuk Prága kapcsán, és társadalmilag is jobban követik a nyugati mintákat, mint a magyarok. Viszont ha hosszú távon nézzük, közel ugyanoda jutottak, mint mi, tehát többé-kevésbé azonos volt a fejlődésük.

Istvánt az a Szent László avattatta szentté, akinek nagyapját, Vazult István uralkodásra alkalmatlanná tett (megvakíttatta, megsüketítette). Különleges politikai gesztusnak tűnik ez.
Rendkívül érdekes, hogy a középkori magyar egyházszervezet kialakításához egy sajátos Kárpát-medencei liturgikus gyakorlatot is kialakítottak a korabeli írástudók, amivel hozzájárultak egy önazonossághoz, a másság érzékeltetéséhez. Ugye a köznép a latin nyelvű liturgikus énekekből gyakorlatilag semmit sem értett. Az egyházi értelmiség azonban igen. Tehát kialakult egy liturgikus gyakorlat, amit nagyban megerősített a magyar eredetű szentek megjelenése (István, Imre, László stb.). Ezeknek a tisztelete elterjed az egész Kárpát-medencében, és ez jelentősen hozzájárul egy magyar önazonosság megjelenéséhez. István szentté avatásánál érzésem szerint már nem játszott szerepet semmilyen negatívum, persze éppen el lehetne játszani azzal az ötlettel, hogy István szentté avatásával Vazul vétkét akarta volna jóvátenni. De inkább ne tegyük! Az biztos, hogy a magyar krónikaszerkesztésben eltüntetik a gyanús és pogány felmenőket, kicsit kozmetikázzák a királyi genealógiát, Vazul helyébe Szár László kerül. Szent László esetében azt kell látnunk, hogy a pogánylázadások után valódi keresztény újjászületés zajlik az országban: az elpusztított apátságokat, püspökséget felépítik, újraalapítják, és ennek szerves része volt a szentté avatások sora. Az ország ismét kilépett a nemzetközi politikába. Ne feledjük, hogy ekkor terjeszkedik Dalmácia felé, miközben a király a bencés főapátság, Monte Cassino apátjával levelezik.

Pár éve a kezembe került egy „folyóirat”, amiben István királyt a magyarság első árulójának írták le, aki kiegyezett a nyugatiakkal a hatalomért cserébe, hogy elnyomja a honfitársait. Honnan származik ez az alternatív elmélet, és ön mit gondol erről?
Két tényezőre utalnék ezzel kapcsolatban. Egyfelől István megítélésének és a keresztény államalapítás jelentőségének a relativizálása, ami a felvilágosodás előtt teljesen nonszensz volt. Ne felejtsük el, hogy a felvilágosodás előtt egy feltétlen és mély istenhit jellemezte mind a katolikusokat, mind a protestánsokat. Ha most visszamegyünk az államalapítás korába, akkor feltehetjük újra a kérdést: lehetett-e pogányként élni a korabeli Európában? Nem, nem lehetett. A keresztények meg voltak győződve arról, hogy a saját lelki üdvük, a saját királyságuk, a saját népük üdvösségéhez hozzájárul az, ha megtérítik a látókörükbe kerülő népeket. Ez egy feltétlen meggyőződés volt, ateisták egyszerűen nem léteztek. Ha valakit meggyanúsítottak bármilyen pogánysággal, boszorkánysággal, és nem bánta meg bűneit, akkor egyszerűen fizikailag megsemmisítették. A protestantizmussal a relativizálódás valamennyire megindul, minthogy ők ugye leválasztják a római pápáknak a befolyását és tevékenységét, és ők egy olyan koronázást és szentkorona-küldést, államalapítást próbálnak megrajzolni, amiben háttérbe szorul a római pápa szerepe. De szó sincs arról, hogy Szent István jelentőségét vagy nagyságát kétségbe vonnák. Ha ennek megnézzük most a legújabb kori következményeit, akkor Kós Károly államalapító regényét (Az országalapító, megjelent: 1934-ben) olvassuk, aki egyébként protestáns szemszögből közelíti meg a királyt. Háttérbe szorítja a legendák híradásait, de szó sincs róla, hogy István jelentőségét akár ő is kétségbe vonná vagy akárcsak fenntartásai lennének. A Horthy-korszakban hivatalos szinten szó sem volt a pogány ősmagyarok dicsőítéséről. Napjainkhoz közeledve a turanizmus az, ami a 19. század második felében a táptalaja lesz és megindítja az ősmagyarok, a keleti magyarok lehetséges őshazáinak a kutatását. Ablonczy Balázs írt erről egy érdekes könyvet nemrégiben (Keletre, magyar! – a magyar turanizmus története), amiben leírja, hogy ez egy rendkívül heterogén mozgalom volt, ahol egyszerre találunk római katolikusokat, protestánsokat vagy az ősvallás híveit, tehát világnézetileg ez egy megosztott mozgalom. Ugyanakkor néprajzi, történeti vonatkozásban egy rendkívül értékes munkásság kapcsolódik hozzájuk, folyóiratok, könyvek, útleírások, expedíciók indításával. Ugyanakkor az ősmagyar vallás és az ősmagyar néprajznak a rekonstruálása is rengeteg hipotézisen alapul. A mai napig csak feltételezéseink vannak, hogy a mindennapok gyakorlatában ezt hogyan képzeljük el. Hagyományőrzésként természetesen van létjogosultsága, hiszen azért vannak pozitív eredmények is: a fegyverek hatékonyságának kipróbálásával, az íjászat felújításával. A professzionális régészek részéről is elfogadást nyert ezeknek a csoportoknak a léte, és befogadták őket gyakorlati régészet elnevezés alatt. Ha pedig őket elfogadjuk, akkor hagyományőrzésként el lehet fogadni az ősvallás művelését is, de nem hiszem, hogy különösebben széles hatást tudnának gyakorolni és bármelyik egyháznak sértenék a működését, amit sokkal jobban rombol a materiális kultúra, semmint az ősmagyar vallás hívei.

Augusztus 20-a a Horthy-korszakban vált ünneppé. Úgy tudom, hogy a protestáns felekezetek szóvá tették, hogy István király katolikusként nem jeleníti meg a nemzet egységét. Ez mennyire volt így?
Erre a kérdésre válaszolva érdemes a 11. századig visszanyúlni, mert I. András az, aki a pogánylázadások után felismeri, hogy érdemes foglalkozni István alakjával. Ő gyűjti össze az Istvánhoz kapcsolódó kincseket, a hatalmát az istváni államalapítás felújításaként értelmezi. Ettől kezdve töretlen az istváni államalapításba vetett hit mind a politika, mind az egyház részéről. Aztán jött a szentté avatás (1083). Protestáns részről aztán persze egy bizonyos távolságtartás mutatkozik meg. Az első magyar nyelvű történeti könyv Heltai Gáspár krónikája, amelyben Bonfini krónikáját dolgozza át. Ez az első mű, amelyben finom megjegyzésekből, elhagyásokból és hozzátoldásokból arra lehet következtetni, hogy Istvánnak az alakját és uralmát másként képzelik el. Ugyanakkor lehetetlen volt a szent királyok,  István és László uralmának jelentőségét kétségbe vonni. Inkább egyfajta távolságtartás figyelhető meg, elsősorban magával a szentséggel, az ereklyéivel és a szentté avatással kapcsolatban. Ezek értelemszerűen a protestánsok számára mindmáig elfogadhatatlanok, és az ünnep országos, nemzeti jellegét is befolyásolta, már Mária Teréziától kezdve, aki elsőként tette meg országos ünneppé. Számukra a király „csak” István, s augusztus 20-át egyházi, felekezeti ünnepként sem fogadták el. Minderről az 1860-as évek óta a Parlamentben is sokat vitatkoztak, többekközött éppen a „szent” szó használatáról. Az 1938-as ünnepségek idején azonban pragmatikus álláspontot elfoglalva augusztus 20-án a „nemzeti királyság megalakulására” emlékezve istentiszteleteket is tartottak.

István halálakor nővére fiát, az itáliai származású Orseolo Pétert nevezi utódjának. Miért egy olaszt választ István, miért nem Vazult, aki magyar volt?
Ennek az a magyarázata, hogy az etnikai hovatartozás a középkorban sokkal kisebb jelentőséggel bírt, mint ahogy ezt ma látjuk. István célja az volt, hogy a keresztény vallás tovább erősödjön, amire Péter megfelelő személy volt. A hatalomgyakorlás és a dinasztikus házasságok szintjén meg különösen nem létezett, sőt éppen ellenkezőleg: nagy nyereségnek tekintették, hogy ha egy jó politikai kapcsolatokkal rendelkező területről sikerül egy utódot szerezni. Gondoljunk csak arra, hogy amikor az Anjouk megjelennek Magyarországon, akkor senki sem azt kifogásolja, hogy ők nem magyarok, hanem egyszerűen politikai, hatalmi ellentétek voltak a táborok között.

Három nagy nemzeti ünnepünk van: március 15-e, október 23-a és augusztus 20-a. A két forradalomhoz és szabadságharchoz mindenkinek van viszonyulása, ugyanakkor augusztus 20-a kapcsán az embereknek előbb jut eszébe a tűzijáték, mint István király. Mi lehet ennek az oka?
Egyfelől meg lehet úgy is közelíteni, hogy a családi hagyományok sokkal élőbbek és megfoghatóbbak egy október 23-hoz vagy március 15-höz, amelyekhez sok családnak konkrét emlékei vannak, amelyekre nézve a családi hagyomány megőrzött egy-egy személyes történetet. Ez a folyamatosság megszakad Istvánt tekintve, persze augusztus 20-át is az első király regionális tisztelete éppúgy Kárpát-medencei ünneppé teszi, amint az a két másik esetében magától értetődő. Igaz, a kommunizmus alatt eltérő mértékben, de mindhárom ünnepre való emlékezést a hatalom gátolta, illetve lehetetlenné próbálta tenni, ami felújult tiszteletüket ösztönözhette. Másfelől azonban augusztus 20-a nyári szünet idejére esik: az iskolákban nincsenek megemlékezések, ünnepek. A pozsonyi csata és a nándorfehérvári diadal évfordulói is júliusban vannak, így ezek méltó megünneplésének egyik legnagyobb akadálya, hogy a tanintézményekben nincsenek jelen, így pedig nem alakul ki egy társadalmi elfogadottság. Szent István emlékének népünnepély jellege azonban már Mária Teréziához is visszanyúlik, aki feleleveníti ezt a hagyományt, felismeri a politikában való hasznosíthatóságát, visszaszerzi Raguzából az ereklyéket. Arról nem is beszélve, hogy a Habsburg-udvar a Szent István-i egyházszervezésre és a Hartvik-legendára alapozva ismerteti el főkegyúri jogát a Vatikánnal. Ugyanakkor egy már létező ünnepről is beszélünk, azaz Nagyboldogasszony ünnepéről (augusztus 15.), amely már a király halála óta összeforrott a 20-i emléknappal. Ennek felekezeti jellege részben akadályozta is az ünnep „nemzetivé” válását, de a mai szekularizálódó, felekezetileg semleges világban már nem jelent hátrányt.

Kiss László