A tánc és érzékelés határait magas művészi fokon újragondoló Anton Lachky szlovák koreográfus, aki 2018 óta már több magyar társulattal is dolgozott, a Bunker című új, szlovák–magyar–cseh koprodukcióban készülő nagyjátékfilm táncjeleneteit koreografálja a soroksári Bakelit Multi Art Centerben. Délután egyet jelez az óra: lóg a vihar lába, az égi áldásra váró égboltot vészjósló színekkel festették. A „szellemvárosnak” tetsző, elnéptelenedett és elburjánzott indákkal beszőtt egykori gyárnegyed egyik épületében sok tucat lépcsőfokon kell felsétálni abba a táncterembe, ahol Lachky egy föld alatti világban játszódó utópiára tanítja be a film mintegy tizenöt táncos szereplőjét.

Ebédszünet kezdődik, amikor megérkezünk. Ladányi Andrea és Lőrinc Katalin koreográfusok kint, a teraszon kávéznak, szemben velük az egyik gyár, amelynek, ha maradt ablaka, jobbára betörött üvegű. A stábtagok többsége angolul beszél egymással: a munka mellett barátról, barátnőről, koronavírusról és politikáról. Feicht Zoltán táncművész, a film negyvenkét éves férfi főszereplője a laptopja előtt ül az előtérben. Felpattan, hogy régi ismerősként üdvözöljön, majd bekísér a szentélybe, a táncstúdióba – a jövőre negyvenéves Anton Lachkyhoz. A próbák között, csak tíz percig ér ránk, de egyenes háttal, egy velünk szembe leemelt széken ülve, készségesen válaszol.

Mi a víziója?

Az alapvető koncepció úgy nézett ki, hogy szerettünk volna egy olyan filmet csinálni, ami mindenütt érthető, mert szavak nélkül beszél. Hogy lehetne ezt megírni, elgondolni, véghez vinni? Hát, először is, csináljunk valamit, ami néma. Vagy olyasmit, ahol nincsenek szavak, de talán hangok akadnak. Sőt, toljuk el a valóságot bizonyos esztétikai mértékekbe. Számomra ezért nagyon érdekes és izgalmas ez a munkafolyamat. Sablonnak hangozhat, de tényleg tele van egy rakás kihívással. Számtalan alkalommal koreografáltam már táncot színpadra: némelyik absztrakt, némelyik nagyon konkrét, akad szavakkal, de a többség szavak nélküli, az egyik jól érthető, a másik kicsivel nehezebben. Itt, most, nem táncfilm készül. A Bunker egy olyan játékfilm, aminek külön nyelve van, éppen ez ragadott meg benne. Nekem ettől jelent igazi erőpróbát. Megannyi kérdés felmerült bennünk, de végül arra jutottunk, hogy sok önálló vízióval rendelkező, folyamatosan gondolkodó alkotóval dolgozni előny. Ott van Kristóf Gyuri, a rendező, aztán Pálos Gergely, az operatőr és a dramaturgok. És mi a lényeg? Az, hogy az operatőr például megtalálja a kulcsot, ami kinyitja az ajtót, ami köztem és a rendező között áll. Neki kell létrehozni a fúziót: összekötni a valóságot az esztétikával.

Pontosan miről szól a film?

Egy bizonyos civilizációról, amely egy föld alatti börtönben él, amit nekik építettek. És így tovább és tovább.

A besztercebányai Ján Levoslav Bella Konzervatórium elvégzése óta eltelt cirka két évtizedben bejárta – egyebek mellett – Szlovákiát, Belgiumot, Magyarországot, Svédországot, Finnországot és Skóciát is, ahol jelentős szakmai sikereket ért el. Mikor csatlakozott ehhez a produkcióhoz?

A megállapodás, ha nem tévedek, márpedig elég precíz vagyok ahhoz, hogy az ilyesmire jól emlékezzem, három-négy évvel ezelőtt történt, akkor kerestek meg, és akkoriban találtunk egy nekem megfelelő időpontot. Elég szoros a határidőnaplóm, mindig három évre előre tervezek. Most, 2021 őszén értünk el ahhoz a dátumhoz, amit 2019 elején megjelöltem. Akkor, amikor azt mondtam, hogy most fogjuk tudni megcsinálni, úgy gondoltam, hogy hat hétre lenne szükségünk. Úgy határoztunk a rendezővel, hogy négy hétig stúdióban próbálunk, ez a kreatív alkotás időszaka. Ezt követi majd a forgatás, ami hozzávetőleg két hetet igényel. Maga a negyedik hét végén talált ránk. A próbafolyamat végén, ami azt jelenti, hogy jól mértem fel az előttem tornyosuló feladatot.

Hány táncossal dolgozik?

Ebben a próbaidőszakban tizenöt táncossal, de senki nincs itt minden áldott nap. Mennek és jönnek, betartva a koronavírus-járvány miatt megkövetelt szabályokat. Az utolsó hetünk nagyon aktív és nyugodt periódus. Ami engem illet, már csak a helyszínen a statiszták „betanítása” vár rám.

Milyen filmet koreografálni?

Emberi és művészi vonatkozásban nincsen különbség, dinamikában viszont annál inkább. A különbségtétel nagyon egyértelmű jele, hogy a film esetében nincsen azonnali visszajelzés. Egy színpadi koreográfiánál felhúzol egy vonalat: elindítod valahol, aztán valahol lezárod. Mondjuk, három hét elteltével már látod beérni a munka gyümölcsét. A szemeid előtt készül, építkezik, nő fel a produkció, itt viszont felépítesz jeleneteket, és ki tudja, mikor és hogyan valósulnak meg. Itt szembesültem azzal, hogy ez az első munkám, amit nem fogok a helyszínen látni. Maximum a vágószobában vagy a díszbemutatón, amikor már nem sokat ér a szavam. A színház annyiban más, hogy ott az előadás napján már látom is a produkciót, ráadásul az egy bizonyos kronológia alapján épül fel, itt pedig a forgatás határozza meg a jelenetek egymásutániságát. Ebből fakad az is, hogy a színpadon nem tudsz elkendőzni semmit. A másik megközelítés pedig az, hogy van egy fizikai, tisztán táncművészeti vonulata is a kérdésnek. Nagyon rendben kell lenned, hogy megcsinálj egy másfél órás táncelőadást színpadon, fullasztó melegben, a sötétben ülő közönségnek. Itt is szükség van a jó fizikai kondícióra – kardiómozgás nélkül semmire sem mennénk. Elvégre, ha csak két percre is, de be kell szaladni vagy ugrani, mert aztán következik a csapó, majd a felvétel újra.

Milyen a vezetői munkamódszere? Jól sejtem: olyan szigorú, mint amilyen maximalista?

Az első naptól, ahogy beléptem a stúdióba, elmondtam a teljes stábnak, hogy nem ötven, meg nem hatvan vagy nyolcvan, hanem száz százalékot teszek bele a munkába. Olyan pőrén állok a táncosok előtt, amilyen meztelen csak lehetek. Minden tudásommal, alázatommal, kétségemmel együtt. És hogyan dolgozom? Nem tudom, talán őket kellene erről megkérdezni, de az biztos, hogy megpróbálok annyira emberi és célorientált lenni, amennyire csak tudok. Sokat követelek tőlük, de nem alázom meg őket. Nem is azt kérem, hogy csinálják ezt vagy azt, hanem azt mondom nekik, hogy ássanak le mélyre – amilyen mélyre csak tudnak.

A cipőmből kibújva, maszkot húzva kellett belépnem a táncterembe. Milyen világjárvány idején több mint egy tucat emberrel dolgozni?

A Covid kapcsán mindig kollektív felelősségvállalásról beszélünk, holott egyéni döntésekről van szó. Megkövetelem, hogy mindenki viseljen maszkot, ha „kintről” érkezik, viszont a pandémia másfél éve alatt most először dolgozom maszk nélkül. Amikor kisebb csoporttal vagy, létrehozhatsz bizonyos buborékokat, köthetsz bizonyos megállapodásokat. Ha innen visszamegyek a pesti szállásomra, óvatos vagyok. Ha villamosra szállok vagy boltba megyek, maszkot hordok, de nem vállalhatok garanciát tizenöt táncosra és öt-hat további munkatársért. Honnan tudnám, hogy mit csinálnak az éjszakában, hogyan utaznak tömegközlekedéssel, vagy hogy maszkban vagy maszk nélkül ölelik-e meg az édesanyjukat? Mindenesetre az biztos, hogy noha rengeteg külföldi munkám volt a koronavírus alatt is, ilyenfajta felszabadultságot, mint amit Budapesten tapasztalok, egyetlen világvárosban sem tapasztaltam.

Nem fertőződött meg?

Nem, hála az égnek, de extrém módon körültekintő vagyok.

Akkor nyugodtan megkérdezhetem: mit csinál három év múlva?

Egy újabb filmet, egy másik európai nagyjátékfilmet. Addig azonban még sok van hátra!

Navarrai Mészáros Márton