Ő maga volt a forma, a stílus, az iskola. A hosszú snittek mestere, aki filmjeivel erőt és erkölcsöt adott több nemzedéknek. Tömegeket mozgató, pontosan megkoreografált jeleneteivel már a hatvanas években beírta nevét az egyetemes filmtörténetbe, de még a rendszerváltás után is képes volt a megújulásra. Csapata volt. Állandó forgatókönyvírója, operatőre, színészválogatottja. Ez utóbbiak között is a legelső: Balázsovits Lajos.

Kollégája, a Jancsó-filmek másik elmaradhatatlan arca, Cserhalmi György nyilatkozta a minap: „Jancsónál tanultuk meg, mi az a szabadság.” Osztja a véleményét?

Kis túlzással lehet mondani. De hazudnék, ha azt állítanám, hogy csak nála. Ez így nem lenne igaz. Nekem az első filmem a Feldobott kő volt, Sára Sándor rendezésében. Nála is ugyanolyan szabadnak éreztem magam, mint Miklósnál, csak egy másfajta stílusról volt szó. Ami viszont kétségtelen, Miklós fantasztikus kisugárzású ember volt.

A filmművészet egyik legnagyobb hatású rendezője.

Ez is igaz. Értettük egymást, ami rendkívül fontos szempont a munkában. Elég hamar ráhangolódtam arra a stílusra, amit ő kívánt a színészektől. Ezek nem voltak bonyolult instrukciók. Attól ő mindig kicsit ideges volt, ha valamelyik színésze ilyet várt tőle. Az instrukció és a szerepértelmezés két különböző dolog, amit a civil világban össze szoktak keverni. Van olyan filmrendező, aki imádja elemezni a figurákat. Miklós nem ilyen volt. Odaadta a forgatókönyvet, és azt mondta, erről lenne szó. A forgatás során aztán kiderült, hogy másról is. De ha rugalmas voltál, akkor ez nem okozott problémát. Senkit nem akart átformálni. Törőcsik Marinak, Cserhalminak, Kozák Andrásnak, Madaras Jóskának érezte a kisugárzását. És ez kellett neki. A személyiség varázsa.

Nem a lélektani ábrázolás, hanem az, hogy a színész önmaga legyen, és jelentéssel bírjon. Hány film után jött rá erre? Vagy már a legelső közös munkájuk során, a Fényes szeleknél ráérzett?

Láttam a korábbi filmjeit, és tudtam, hogy például Kozák Andrást nagyon kedveli. Megfigyeltem, hogyan instruálja, és abból mindent megértettem. Rögtön a Fényes szelek után több emberrel találkoztam a negyvenes évek forradalmi lelkületű népi kollégistái közül, akik azt mondták: „Engem játszottál a filmben.” Magukra ismertek a figurában.

Nem is egy pályatársa azt nyilatkozta Jancsóról, hogy nála a színész csupán világítási felület.

Ez egyáltalán nem igaz. Ilyet azok mondanak, akik egyszer sem dolgoztak vele. Ha például valaki túljátszotta a jelenetet, azonnal újravette. A tömegjelenetek szereplőivel valóban nem foglalkozott annyit. Én időben rájöttem, hogy nem érdemes azzal jönni, hogy Mikikém, esetleg másképp is tudnám csinálni. Ő mozgásban is pontosan elképzelte a jelenetet. Aznap lepróbáltuk egyszer-kétszer, aztán felvettük. Minden színészét gondolkodó embernek tekintette. Még ha csacsiságokat mondott is az illető, azt is hihetetlen türelemmel végighallgatta. Mindig úriemberként viselkedett. Egy másik világban élt. Lenyűgöző volt vele dolgozni.

Első filmjét, a Fényes szeleket 68-ban, az utolsót, a Kék Duna keringőt 91-ben forgatta vele. Mit jelentett Jancsó-színésznek lenni a hatvanas, és mit a kilencvenes években?

A különbség annyi volt… hogy is mondjam ezt finoman?… a vége felé Miklós már távolabbról nézett minket. Ritkán kelt fel a monitor elől a forgatáson. Eleinte jött-ment, ott járkált körülöttünk, mint egy balettmester, később leült a monitor elé, és mikrofonnal a kezében vagy az asszisztensén keresztül adta az instrukciókat, miközben jókat pipázott vagy toszkánszivarozott. Ez utóbbit valósággal imádta. Egy magára valamit is adó férfi Olaszországban ilyen szivart szívott.

Cannes-ban, ahol a Szegénylegények óta mérhetetlen tisztelet övezte őt, bizonyára minden színésze megkülönböztetett figyelemben részesült.

Én ott nagyon meg voltam kavarodva. Nem nagyon figyeltem oda, hogy a vörös szőnyegen vonulunk Miklóssal. Pár évvel a halála előtt egyszer autóval visszamentünk Cannes-ba. Félúton megálltunk, megszálltunk valahol, és miután megérkeztünk, nosztalgiából ugyanoda, a Carlton szálló teraszára ültünk kávézni, ahol régen kávéztunk, majd hosszasan időztünk egy padon, a tengerparton. Nem is delegáltuk magunkat. Nem érdekes, legyintett Miklós, kár lenne filmekre pocsékolni az időt, majd a hírekből úgyis megtudjuk, amit tudnunk kell. A hangulatba akart beleszippantani, és meg is állapította, hogy ez már teljesen más, mint az ő idejében.

Nyitott, képességes, nagy tudásvágyú fiatalként került a közelébe. Mit tanult tőle? Történelmet, folklórt, emberi tartást?

Életszemléletet. Hogy soha nem szabad kétségbeesni. Hogy mindig van holnap, ami majd más lesz, és ha valami nem sikerül, majd sikerül legközelebb. Pozitív világlátás volt az övé. A legvacakabb helyzetekben is képes volt megőrizni a higgadtságát. Bármi történt is, azt mondta, nem omlik össze a világ, megyünk tovább.

A forgatókönyv csupán kiindulópont volt nála. Egyeseket ez zavart, másokat inspirált.

Én ezt gyorsan megszoktam. Nem szívesen vette az olyan kérdéseket, hogy akkor ez így lesz, úgy lesz, amúgy lesz? Valami tréfával mindig elütötte. Vagy azt mondta, majd a helyszínen meglátjuk.

Előfordult, hogy valami olyat kért, ami nem igazán volt ínyére?

Egyszer. A Magánbűnök, közerkölcsöket forgattuk Jugoszláviában, a mai Szlovénia Ormos nevű falujában, egy kastélyparkban. Ott volt egy nagyobb beszélgetésünk forgatás közben. A meztelen jelenetek miatt. Nem akartam belemenni. Legyünk inkább sejtelmesek, tanácsoltam. Épp ebédszünetet tartott a stáb, ami az olasz műszak számára szent és sérthetetlen idő volt. Még a jelmeztárat is bezárták. Hiába kértük az ingemet és a nadrágomat, senki nem mozdult. Akkor felvesszük ruha nélkül, mondta Miklós. És ő is nekivetkőzött. Fürdőnadrágban ült a kamera mögött.

Aki többször is játszott nála, az már a baráti körébe tartozott?

Lehet, sokan megsértődnek azon, amit most mondok. Nála több kör is létezett. Egy szűkebb belső, amelybe én speciel, nagyképűen mondom, beletartoztam, aztán jött egy külső kör, és még egy. De volt másfél év, amikor feszültség volt köztünk. Sosem derült ki, hogy miért, vagy hogy ki gerjesztette köztünk. A fülembe jutott, hogy valaki azt mondta neki: a Lajos annyira megváltozott, hogy már teljesen máshogy látja a világot, nem úgy, mint te, Mikikém!

Politikailag?

Valószínűleg. Egy fogadáson döbbentem rá, hogy valami nincs rendben köztünk. Miklós foghegyről köszönt. Meg is állítottam őt, hogy Miklós, egy percre! „Most nem érek rá!” – mondta. Ilyet addig sosem hallottam tőle. Egy darabig aztán nem is kerestük egymást. Majd egy közös barátunkat kértem meg, aki feljárt hozzá, hogy kérdezze meg tőle, felugorhatnék-e egyszer én is? Olyan rövid az élet! Másnap már csörgött is a telefonom. „Na, mi van, miért nem látlak?” Jó, jövök. De a problémát soha nem beszéltük ki. Mintha meg sem történt volna. Én azt a szünetet nagyon nehezen viseltem. Hosszasan rágódtam, mi történhetett. Féltem, ha felhívom, lecsapja a telefont. Vagy fel sem veszi. Ezer dolgot gondoltam, amíg eljutottam oda, hogy újra ott ültem vele szemben. De hogy mi a franc okozta azt a csöndet köztünk, egyikünk sem hozta szóba. „Gyere föl” – mondta. Mikor? – kérdeztem. „Amikor akarsz!” Nem feszítettük tovább a húrt.

Főiskolai osztálytársa, Monori Lili mesélte a minap: „Lajost mindenki szerette. Ő soha senkit nem bántott. Őt csak szeretni lehetett.”

Miklós csapatában is erős volt az összetartás. Hűséges volt a színészeihez. Később külföldi kollégák is játszottak nála. Marina Vlady, Daniel Olbrychski, Udo Kier, Prágából Jaroslava Schallerová, Pozsonyból František Velecký. Mi elég sok időt töltöttünk együtt. Pesten, az egykori Intercontinental Szállóban, a Duna partján gyakran találkoztunk. A hotel első emeletén volt egy bár, oda jártunk Hernádi Gyulával, udvari forgatókönyvírójával. Miklós ott tartott fogadóórákat. Nem szerette, ha bizonyos részletekről faggattuk. Rómába utazott, de nem árulta el, hogy mikor. „Még nem biztos” – mondta, közben már megvolt a repülőjegye. Egyszerűen nem szerette konkretizálni a programját. Mi ezen csak nevettünk Hernádival.

A Fényes szelekért 69-ben, a Magyar Játékfilmszemlén a legjobb férfialakítás díját kapta, a Magánbűnök, közerkölcsöket hosszú évekig még 18-as karikával sem vetítették Magyarországon. Zavarta, ha valamelyik Jancsó-filmben nem kapott szerepet?

Nem, mert Miklós akkor is számolt velem. Valamelyik külföldi színészének voltam a magyar hangja.

Égi bárány, Még kér a nép, Szerelmem, Elektra, Magyar rapszódia, Allegro barbaro, Isten hátrafelé megy, Faustus doktor boldogságos pokoljárása… ennyit senki nem forgatott vele. Hogy látja most őt maga előtt? Fehér ingben, pipázva?

A róla készült fotókból nyílt most kiállítás a belvárosban, a Katona József Színházzal szemben. Végignéztem a képeket. Egy meg is döbbentett. Látni rajta, hogy Miklós már elmenőben van. Befelé néz. Ha szemben ültél vele, nem látszott annyira. Neki is erős volt a kisugárzása, de az a fotó… a tekintete… akkor már nagyon beteg volt. Én mégis egy fiatalkori képét őrzöm az emlékezetemben. Mint egy dandy, úgy néz ki rajta. Karcsúsított, világos zakó, nyakkendő… fiatalon ilyen volt. Később lett farmeres, trikós. De még abban is elképesztően elegáns volt.

A szerző a Vasárnap munkatársa