A színészetet nem lehet megtanulni, váltott prózára az emlékesten előadott dal után Bodrogi Gyula, de megtanítani sem, csak csinálni. „Mari a főiskola első évétől gyakorolta és gyakorolta. Aztán nemcsak én szerettem bele, hanem az egész osztály, az egész iskola. Aztán beleszerettek a filmesek, aztán az egész ország. Aztán a filmeket elvitték fesztiválokra, és beleszeretett az egész világ.”

Ott, azon a bizonyos főiskolai vizsgán, amelyen Törőcsik Mari az említett dalt énekelte, volt, aki azt mondta: nincs is hangja. „Mi az, hogy nincs? – lobbant akkor Bodrogi Gyula. – Gyönyörű!” Ma már azt is hozzáteszi: „El tudta hitetni, amit énekelt. Ő maga is hitt benne. Pedig tényleg nem csinált semmit, csak énekelt.”
Ötvenhat kemény telén házasodtak össze, kilenc évig éltek együtt, de a színpadon és a kamera előtt sosem váltak el. „Elszerettek engem is, őt is. Ez előfordul. Megérett a kapcsolatunk arra, hogy különmenjünk.” Három mondatban egy házasság végnapjai. De nem egy mélységes emberi-művészi kapcsolaté.

Mi tette unikálissá Törőcsik Marit? Miben rejlett az ő páratlan varázsa? Meg lehet ezt fejteni és fogalmazni?
Egyszerűen megnyerő volt. Magával ragadó. A színészetet tényleg nem lehet elsajátítani, csak gyakorolni. A színészi tehetség olyan valami, ami vagy van, vagy nincs. Mari sem gondolta soha, hogy tanítható, amit ő tud. Ami az ő képessége volt, azt csak gyakorolni lehetett. És hála a Jóistennek, ő nagyon szépen és nagyon komoly mennyiségben gyakorolta.

Őrzi még magában azt a pillanatot, amikor kettőjük között fellobbant a szerelem?
Megvan, én azt nem felejtem el, amíg élek. Az első félév rostavizsgáján történt. Tüneményes volt. Egy évfolyamba jártunk, csak ő az operettszakra, én meg a prózaira. De mindig beültünk egymás vizsgáira. Én csak néztem, néztem őt, és valami nagyon furcsát éreztem. De ahogy az emlékesten mondtam: mindenki szerelmes volt bele. Most meg azt mondom: Mariskám, az Isten éltesse ezt a szeretetet a világ végéig. Addig szeressenek téged! És legyél boldog ott fent. Szóval azt énekelte, hogy Az én kedves galambom most megyen hazafelé… és éreztem, hogy valami történt velem. Hogy ő mikor érezte, azt nem tudom, de gyalog mentünk ki utána a Sportcsarnokba, arra emlékszem. Csurka Laci akkor még kosárlabdázott, és az ő meccsére mentünk. Visszaúton pedig megbeszéltük, hogy valamilyen formában mi már akkor összetartozunk.

És mennyi időnek kellett eltelnie addig, míg kimondták, hogy házasodunk?
Nem tudom, mikor beszéltünk erről először. Arra sem emlékszem, mikor mondtuk ki, hogy akkor megyünk, házasodunk. Marinak előbb el kellett válnia Wiedermann Károlytól, akihez az a bizonyos egynapos házasság kötötte.

Ő rendezte a Házasságból elégséges című filmet, amelyben mindketten játszottak.
Ő kért fel bennünket a szerepre.

Egyiküknek sem volt ez macerás?
Egyáltalán. Mi ezt természetesnek vettük.

Törőcsik Mari ezek szerint válni is jól tudott.
Igen. Hogyne! Ahogy jöttünk visszafelé Csurka meccséről, megbeszéltük, hogy változtatni fog a helyzeten. Gyerekek voltunk még.

Ily módon mégis köze volt újdonsült párja válásához.
Valamennyire biztosan. Ezt ők is bizonyára megbeszélték, de én erről nem tudok semmit. Arra emlékszem, még lőttek az utcán, amikor 1956. december 7-én házasodtunk.

Szerette Mari szüleit?
Nagyon kedves, nagyon édes szülei voltak. Ötvenhatban, a nagy zűrben mentem hozzájuk Pélyre. Felvett egy teherautó, azzal mentem Gyöngyösig, onnan tovább gyalog. Hosszú volt az út, nem kevés kilométer.

Szép, arányos alkata volt, és eszeveszettül jól táncolt, mesélte Törőcsik Mari. Táncoltak is együtt több zenés darabban, televíziós szórakoztató műsorban. Közös táncaik közül az egyik, a letkiss megvan még?
Meg. Nagyon jó képessége volt ahhoz is. Én még a főiskola előtt hivatásos néptáncos voltam.

„Mámorosan boldogok voltunk együtt” – foglalta egybe közös éveiket Törőcsik Mari.
Azok voltunk, igen. Mámorosan boldogok.

Volt olyan nap az alatt a kilenc év alatt, amikor…
…szomorkodtunk? Nem! De amikor vége lett, akkor viszontlátás! Eszembe jutott egy helyes történet. Beköltöztünk a Városmajor utca 1/C-be. Kifestettünk. Mari húst sütött. Kicsit felrobbant a konyha. Bement a szobába olvasni, a hús meg közben szenesedett, a lábas már füstölt. Fogott egy nagy bögre vizet, és ráöntötte. Mentette a helyzetet. Soha semmit nem adott fel. Csak mindig megkérdőjelezte magát. Pedig megkérdőjelezhetetlen volt. A színház eleinte nem ment neki annyira, mint a film. Én hittem benne, hogy színpadon is nagyon jó színésznő lesz. Bajor Gizi volt az eszményképe. Mindent tudott róla. Az életformája, az életfelfogása… minden imponált neki. De nem hangoztatta. Megsúgta.

Sírni látta őt valaha?
Soha.

Tízéves koráig az édesanyja sem látta őt zokogni, de még könnyezni sem.
Kemény volt ilyen szempontból. Nagyon kemény.

Egyszer összekaptak valamin, de úgy, hogy hullottak a zsemlék az asztalról. Ezt öntől tudom.
Nem is ettem aznap.

Mi volt a vita tárgya?
Az utolsó pénzünkön vettünk zsemlét és párizsit. Szendvicseket csináltunk. És akkor Mari mondott valamit, ami nekem nem tetszett, és mérgemben egyetlen mozdulattal lesöpörtem az asztalról az összes szendvicset. Olajos padlónk volt. Minden darab szendvics a párizsira esett, egy sem maradt egészben. Jót röhögtünk a látványon, és rögtön meg is nyugodtunk.

„Ha egyszer elszaladt volna velem a ló, akkor otthagy az én édes Bodrogim.” Ismerős szavak, ugye?
Mari mondta. De ennek nem állt fent a veszélye. Csak amikor vége volt, akkor befejeztük. Kétfelé mentünk.

Meglepte, hogy Tordy Géza lépett az ön helyébe? Hogy mellette találta meg az új szerelmet Törőcsik Mari? Őt a „feledik” férjének nevezte, mert nem házasodtak össze. Három és fél évig éltek együtt.
Én úgy emlékszem, Tordy Géza már az érettségije előtt szerelmes volt Mariba, aztán egyszer csak ellopta tőlem. De nem haragudtam rá.

Ezt nevezzük áldott jó természetnek. Haragudni nem tudott, irigy nem volt, sőt még féltékeny sem.
Haragudni tudtam, tudok is, meg féltékeny is tudok lenni. De ha bebizonyosodik, hogy valaminek vége, akkor vége. Nem érdemes tovább húzni.

Amíg együtt éltek, volt valamilyen gyűjtőszenvedélye a feleségének?
A kalapokat szerette, meg a cipőket. Nagyon szép kis lába volt.

Spórolni tudott?
Egyáltalán. Ha több pénzt kapott, osztogatta.

A vérnyomása 90/60 volt. Érzett ebből valamit?
Ha robbant, az nagyot szólt. De az esetek többségében össze tudta szedni magát.

Az a nap, amikor utolérte a hír, hogy elment…
… nem ért villámcsapásszerűen, mert tudtam, hogy be fog következni, mégis megállt a levegő.

Csuda kis leány volt, mondta róla másnap.
Mert az volt. Csuda kis leány.

„Művészet nélkül sivár az élet. És gonosz is lehet.” Ezt pedig ő nyilatkozta.
Igen, ez így van, és nem kell magyarázni.

Most, hogy róla beszéltünk, hogyan jelent meg a lelki szemei előtt?
Ahogy azt a dalt énekelte. Tüneményes volt már akkor is. És az is maradt élete végéig. De most véglegesen elmúlt valami. Magamnak is ma fogalmaztam meg, hogy a színház, amit úgy hívtak, hogy Törőcsik Mari, örökre bezárt. A film, a tévéfelvételek, a fényképek maradtak. De az a színház, ahol ő játszott, végérvényesen megszűnt.

A szerző a Vasárnap munkatársa