Az őszi sétákon a citromsárga fákat kerestük, Balu teljesen megkergült tőlük. Ha a töltés felé mentünk, ott volt egy egész fasor, az volt a bevett útvonal. Ha ismeretlen utakon jártunk, akkor meg izgulhattunk, hogy mikor sétálunk el egy citromsárga mellett, mikor kattan át Balunak. Érdekes módon citrommal vagy más élénksárga dologgal nem működött, pedig próbáltuk. Lehet, hogy nem a szín volt fontos Balunak, de más megfejtést nem találtunk, úgyhogy kerestük a citromsárga fákat minden ősszel, hogy lássuk őt átalakulni kutyából valami teljesen mássá.
A család előbb szúrta ki a fát, főleg, ha a töltésen sétáltunk, tudtuk, mire számíthatunk, minden szem Balura szegeződött. Mikor észrevette a fasort, lemerevedett pár másodpercre, szimatolt. Farokcsóválással indult be a folyamat, mintha az lenne a generátor, onnan gyűjtené az erőt, aztán átterjedt a mozgás az egész kutyára. Úgy ugrált, ahogy kutyák nem ugrálnak, inkább lómozgása volt ilyenkor, abból is fiatal csikók ilyen szertelenek. Már öreg kutya volt, otthon csak vánszorgott az udvarban, de ilyenkor elfelejtette a korát, még az izmai is kirajzolódtak, mint a telivér csődöröknek, pedig hosszabb szőrű kutya volt. Felváltva ugrált a mellső lábairól a hátsó lábaira, aztán vissza, egy képzeletbeli középpont körül, de olyan pontosan, mintha körzővel előrajzolták volna a pályáját. Kapdosott közben a farka után, a levegőt harapta, körbe-körbe, mint egy kígyó. Csikókígyó.
Az egész család őt bámulta, nem tudom, mire gondoltak a többiek, én irigyeltem Balut. A fára néztem, hátha elkap engem is a centrifuga. Anyámban néha megindult, legalábbis utánozta Balut, amíg el nem szédült és bele nem dőlt a citromszínű avarba. A sárga szín gyönyörűen állt anyám sötét szeméhez meg hajához, pont, mint a barna hajú Barbie-mnak. Köttettem is neki nagymamával sárga ruhát, a Barbie-nak. Balut az sem érdekelte, pedig próbáltuk öcsivel. Odatoltuk eléje, a szimatolás megvolt, a megdermedés is, egy pillanatra azt hittük, működik a citromsárga szín, aztán unottan elhúzta a pofáját, néhány sötét Barbie-hajszál beletapadt a nedves orrába, prüszkölt és arrább somfordált.
Apám már nem Balut nézte, hanem anyám centrifugáját. Szépen nézte őt, szerelmesen, nem úgy, mint máskor. Mosolygott, de nemcsak a bajuszával, mint amikor udvarias vagy gúnyos, hanem a szemöldökével meg a homlokráncával is. Balu nem vett tudomást anyámról, körözött tovább, mellette anyám, kevésbé szabályos köreivel, mint műkorcsolya-korrepetítor és tanítványa. Mi nevettünk rajtuk, még azzal az alkalommal is, amikor karó állt anyám hátába, ahogy az avarba dőlt. És szerencse, hogy ott állt bele, mert tíz centivel arrébb csigolyát ért volna, így mondta később az orvos a kórteremben, és körbenézett a családtagokon, hatásszünetet tartott. Biztos a kórházas sorozatokból tanulta.
Érdekes dolog a fájdalom, anyám oldala már vérzett, de ő még nevetett Balun. Csak másodpercekkel később érezte meg a meleget az oldalában, a fájdalmat még később. Odanyúlt, aztán a szeme elé tartotta a tenyerét, egész közelről nézte rajta az élénkpiros vért és beletapadva pár sárga levelet − őszi színösszeállítás. Az arca hosszú másodpercek alatt rendeződött át, először csodálkozásba, aztán kiáltásba. Balu erre abbahagyta a centrifugázást, a mozdulatlanság is a farkából indult ki. Ő volt az első anyám mellett, túrta az avart a seb körül. Az öcsém fogta fel utolsónak, hogy már nem nevetünk.
A kórházból kifelé anyám teljes súlyával apámra támaszkodott, öcsém másik oldaláról támogatta, de inkább láb alatt volt a maga száztíz centijével. Apám a bajszát rágta, ideges volt, de nem akart ordítani, olyankor csinálta ezt. Már szálltunk be nagybátyám autójába, mikor nyüszítést hallottunk − Balu a hátsó ülésen várt. Egyikünk sem tudta felidézni, mikor és hogyan került nagybátyámhoz. A kórházban töltött pár óra alatt mintha elfelejtettük volna, hogy van kutyánk. Balu élénk volt, minha sárga fát látna. Örült anyámnak, egyszerre nyüszített és ugatott, az orra körüli zsemleszínű szőr még véres volt.