Andreas Anschlag és felesége, Heidrun Anschlag a németországi Michelbach megbecsült polgára volt. Ausztriában házasodtak össze, Németországban éltek. A férj egy autóipari cég magas beosztású vezetőjeként dolgozott (a szlovákiai gyártóüzemeket is ő irányította), a feleség pedig a háztartásbeli nők nyugodt életét élte. Kiegyensúlyozott, rokonszenves emberek, legalábbis a szomszédaik ezt gondolták róluk.

Kémek a szomszédban
2011 őszén azonban kommandósok rontottak Anschlagék falusi házába. Akkor derült ki, hogy a szimpatikus házaspár valójában az orosz titkosszolgálat alkalmazásában áll. Szerepjátszásuk tökéletes volt: felnőttkorba lépő lányuk nemcsak azt nem tudta, hogy szülei kémek, de azt sem, hogy Oroszországban születtek.
Az Anschlag-házaspár már Szása Rost és Olga Rost néven állt bíróság elé, bár valószínűsíthető, hogy ez sem a valódi nevük. Mindketten Oroszországban kaptak kiképzést, és alvó ügynökként (sleeping agent) vetették be őket. Az ilyen, mélyfedésben élő kémeknek évekig nincs más feladatuk, mint beilleszkedni az adott ország társadalmába, állást szerezni, családot alapítani, asszimilálódni, elvegyülni, beépülni. S ha ez megvalósult, akkor „felébredhetnek”, és munkához láthatnak.
Megbízóikkal eleinte kódolt rádióhullámon, rejtjeles üzenetekkel kommunikáltak, minden kedden reggel hat órakor. Később YouTube-videók alatti kommentfolyamokban, „Alpenkuh1” (Alpesitehén1) felhasználónéven küldték üzeneteiket, a moszkvai központ pedig ugyanott „Cristianofootballer” néven válaszolt. Környezetük mit sem sejtett ebből, bár – utóbb belátták – gyanús jelek azért akadtak. A helyi szokással ellentétben például „Anschlagék”, ha nyaralni mentek, a házkulcsokat nem bízták a szomszédokra.

Ki az áruló?
A Pulitzer-emlékdíjas tényfeltáró újságíró, Dezső András a szervezett bűnözés (Maffiózók mackónadrágban, 2019) és a kokainkereskedelem (Magyar kóla, 2020) után a titkosszolgálatok rejtélyes világáról írt könyvet (Fedősztori, 2021).
Konkrét példákkal szemlélteti, hogyan működött a kémelhárítás a hidegháború idején, hogyan figyelték meg és hallgatták le a célszemélyeket, hogyan „technikázták be” a lakásokat, s a nagykövetségek hogyan védekeztek ez ellen (a japánok például digitális ajtónyitó-számlálót szereltek föl, hogy ellenőrizni tudják, távollétükben járt-e valaki az irodában).
Olvashatunk a könyvben kalandvágyó magyar fiatalemberről (Rimner Gábor) és karrierista diplomatáról is (Halmi Zoltán), akiket a CIA szervezett be a hetvenes években, később mindketten lebuktak, és hiába szabadultak ki a rendszerváltás után, rehabilitációjuk elmaradt, a hivatalos álláspont szerint ugyanis „pénzért elárulták a hazájukat”.
Kérdés persze, hogy valójában ki is árulta el a hazáját: az, aki a kádári rendszerben információkkal látta el a CIA-t (s ezzel közvetve a rendszerváltást segítette elő), vagy az, aki a Moszkva-barát kommunista rezsim állambiztonságának dolgozott?
Utóbbiak egyébként köszönik szépen, jól vannak, a magyar titkosszolgálat ugyanis sikerrel mentette át magát az új rendszerbe, legföljebb az egyes részlegek vezetőit más állami szerveknél helyezték el, vagy épp az akkor formálódó politikai ellenzék soraiban tűntek föl – talán ezzel is magyarázható, hogy Magyarországon az ügynöklisták nem nyilvánosak, harminc évvel a rendszerváltás után sem.

Na, mi újság?
A szocialista állambiztonságnak létezett egy részlege, amelyet „piszkos ügyek osztályának” neveztek. Feladata az volt, hogy jobboldalinak minősített szervezeteket lejárasson. Ez a módszer egyébként is gyakran felbukkant a titkosszolgálatok repertoárjában, lásd erről a Lejáratás és bomlasztás című könyvet – ha egy befolyásos értelmiségin nem találtak fogást, akkor az állambiztonság manipulatív szándékkal hamis információkat terjesztett róla, s ezzel aláásták az illető tekintélyét és erkölcsi hitelét. (Cikkünk a témáról: Ex libris, négy könyv a titkosszolgálati játszmákról és a politikai elit gaztetteiről; Új Szó/Szalon, 2014. április 5.)
A magyar titkosszolgálatnak saját nyomdája is volt, s ha kellett, villámgyorsan meghamisítottak külföldi lapokat is. Előfordult, hogy egy Afrikába tartó repülőt a szovjetek eltérítettek, a gép Budapesten szállt le, s a rakományból kivették a New York Timest, mert egy cikket meg kellett változtatni. A titkos nyomdában ezért gyorsan újranyomták a lapot, már a javított cikkel, gondosan ügyelve arra, hogy a tipográfia egyezzen, s pár óra késéssel a szállítmány folytatta útját Afrikába. Akkoriban még nem volt internet, ezért azoknak, akik a hamisított újságot olvasták, esélyük sem volt rájönni, hogy nem az eredeti példányokat kapták kézhez.
Az ilyen laphamisítás nem egyedi eset volt, egyszer a német Spiegel sem kerülhetett a magyar olvasók elé, egy magyar politikai vezetőről szóló szaftos cikk miatt. S mivel elkobozni vagy betiltani túl feltűnő lett volna, ezért körmönfontabb megoldást választottak, újranyomták az adott lapszámot: a cikkek maradtak a helyükön, csak azt az egyet cserélték másra.
 

Isten hozott, Securitate?
S azt tudták, hogy Carlosnak, a Sakál néven ismert nemzetközi terroristának is Budapesten volt a bázisa? Ő volt az, aki 1981-ben például a román titkosszolgálat megbízásából felrobbantotta a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségét.
Dezső András egykori hírszerzőket és hálózati személyeket is megszólaltat könyvében. Egyikük elmondja, hogy amikor az 1989-es romániai forradalom idején rengeteg erdélyi magyar települt át Magyarországra, bőven akadtak köztük olyanok is, akiket a román titkosszolgálat, a Securitate „küldött át” a határon.
Erre a veszélyre azonban a magyar elhárítás hiába hívta fel a politikai vezetés figyelmét, a döntéshozók nehezen értették meg: csak azért, mert valaki erdélyi magyar, még közel sem biztos, hogy nem játszik az ellenérdekelt oldalon.

A moszkvai kapcsolat
A Fedősztoriból kiderül, hogy az orosz hírszerzés az utóbbi években különösen aktív Közép-Európában. Oroszország célja az Európai Unió destabilizálása, s ennek érdekében szélsőséges szervezeteket és EU-ellenes pártokat támogat a térségben. Külön fejezetet kap a könyvben a „KGBéla” néven emlegetett egykori jobbikos politikus, Kovács Béla, akinek a ténykedésére 2009-ben figyelt fel a magyar titkosszolgálat, s akit végül 2014-ben gyanúsítottak meg kémkedéssel (feleségéről, Szvetlanáról például kiderült, hogy az orosz hírszerzésnek dolgozott, és Kovács Bélán kívül japán és osztrák férje is volt).
Az összeesküvés-elméleteket és álhíreket terjesztő portálok hátterét vizsgálva is általában az derül ki, hogy a szálak Moszkvába vezetnek: a Kreml dezinformációs kampányokkal próbálja aláásni az európai értékeket és megingatni a közös intézményrendszert.
Emlékezhetünk arra is, hogy 2015-ben az volt a magyar kormányzati narratíva: a menekülteket a „Soros-hálózat” civiljei segítik. Az európai hírszerzők azonban arra a következtetésre jutottak, hogy a migránsok útját sok esetben az orosz titkosszolgálat szervezte. A cél ugyanaz lehetett, mint a kiberhadivseléssel: destabilizálni Európát. Dezső András írja le könyvében, hogy a menekülteket támogató Migration Aid nevű magyar Facebook-csoportot is egy olyan vállalkozó szervezte, aki orosz kapcsolatairól volt ismert (évente szervezett például magyar–orosz üzletember-találkozókat).

Pegasus szárnyain
Nem maradhatott ki a könyvből az utóbbi évek legnagyobb lehallgatási botránya, a Pegasus-ügy sem, appendixként pedig kis kémszótár segít tisztázni az olvasónak, hogy mit jelentenek az olyan kifejezések, mint „rezidentúra”, „dekonspiráció”, „sötét hírszerzés” vagy „védett kapcsolat”. Dezső András könyvének egyik tanulsága, hogy a kémjátszmák nem értek véget a hidegháborúval, és biztosak lehetünk abban, hogy a fedősztorikkal álcázott ügynökök ma is köztünk élnek. Hogyan is hangzott a rejtélyes mondat a Twin Peaksben? A baglyok nem azok, amiknek látszanak.

Dezső András: Fedősztori. Kémek és titkos játszmák Magyarországon (XXI. Század Kiadó, Budapest, 2021, 432 oldal)