A tudósok mostani társadalmának lényege, hogy a vírustan területén az is tudósnak képzeli magát, aki nem az. Vagyis egyenesen a virológusok társadalmát éljük. Legyinthetnénk, hogy mindez csak személyes téveszme, mint amikor valaki Napóleonnak hiszi magát, s hogy a tudósok társadalma így csak a fejekben létezik, vagyis ugyanolyan utópia, mint Platóné. De sajnos, nem így van. A tudósok társadalma cselekszik. Nem okvetlenül tüntet, de tesz, és ezzel számtalan láncreakció elindítója.

Adott például egy egyetem. Míg az ország számtalan más egyetemi munkahelyén már régóta online oktatás folyik – sőt, sok helyen a jelenléti el sem kezdődött szeptemberben –, itt valamilyen tudós elmék eldöntötték, hogy nincs vírusveszély. Aztán amikor a járás mégiscsak bordó lett – biztosan azért, mert nem volt vírusveszély –, eldöntötték ugyan, hogy a hallgatók otthonról vehetnek részt a távoktatásban, de a tanároknak továbbra is be kell járniuk. Ha helybeli pedagógusokról lenne szó, esetleg elfogadható lenne ez a döntés, hiszen az ember beballag, letanítja az óráit, aztán hazaballag, ami a jelenlegi körülmények között akár kirándulásnak is minősíthető. Csakhogy egy ilyen „ballagás” egyes helyieknek akár 40 percet jelent a tömött városi közlekedésben. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok nagy része bejáró, én például két órát utazok oda, és kettőt vissza. Ráadásul a kollégák sincsenek mind beoltva, az egyik önjelölt tudósnő, kész Karikó Katalin, nekem is rendszeresen küldözgeti vírus- és oltásellenes okoskodásait. Summa summarum, a bejárással fölösleges fertőzésveszélynek tesszük ki magunkat, s azokat is, akiknek munkája nem engedi meg, hogy otthonról dolgozhassanak. Mivel én ezzel nem értek egyet, eddig úgy oldottam meg a helyzetet, hogy a tanítási napjaimra szabadságot vettem ki, aztán beültem az otthoni gépem elé. Tanítani. Egy null a tudósok javára. Csakhogy elfogyott a szabadságom, így ha a tudósok továbbra is ragaszkodni fognak kényszerképzetükhöz, mely szerint bejárni tök biztonságos, akkor kénytelen leszek felvenni a képzeletbeli kesztyűt.

Rajtuk kívül különösen haragszom azokra az ellenzéki tudós politikusokra, akik nálunk és máshol is bőszen szítják a többi tudós oltásellenes hangulatát. Értem, hogy ezzel politikai jó pontokat lehet szerezni – a megosztáshoz a korábbi ellenzék is jobban értett, mint most a kormányzáshoz, beleértve a vírushelyzet kezelését –, csakhogy itt mindannyiunk egészségéről van szó, s ennek minden politikát felül kellene írnia.

Hát így zajlik az élet a tudósok társadalmában. Miközben az igazi tudósok szorgalmasan dolgoznak. Szerencsénkre.