Spanyolnátha, nyilasterror, skizofrén gyermek és „lankatag angyalok aléló sikolya: Ilona” – rendhagyó irodalmi portré Kosztolányi Dezső feleségéről, Harmos Ilonáról.

Te húsos virág!

Sok neve volt. Schlesinger Ilona, Harmos Ilona, Görög Ilona, Kosztolányi Dezsőné. Gyerekkorában Ilkának becézték, férje pedig úgy szólította: Manyi, Manyikám!

Harmos Ilona zsidó polgári családban született Budapesten (anyai nagyapja Losoncon dolgozott postamesterként), tizenegy gyerek közül ő volt a nyolcadik. Ismert színésznő volt, amikor találkozott Kosztolányi Dezsővel. „Te gyönyörűséges körte, te húsos virág, te cukor” – írta neki a költő.

1913 májusában kötöttek házasságot, esküvőjük estéjén színházba mentek, Maeterlinck Kék madár című darabjának bemutatójára. A színház tele volt, s mivel csak Kosztolányinak volt jegye, újdonsült felesége éjfélig ült a színház előcsarnokában, várta férjét, utána pedig a szerkesztőségbe siettek, hogy Kosztolányi megírja cikkét a darabról – végül csak éjjel 2 óra után értek haza.

A szülőknek csak másnap árulták el, hogy összeházasodtak. A bejelentést nem fogadta osztatlan lelkesedés, Kosztolányiék a feleség zsidó származását kifogásolták, Harmos Ilona anyja pedig csak annyit felelt a hírre: „Ti se fogtok sokáig együtt maradni.”

Spanyolnátha

Harmos Ilona 1914-ben keresztelkedett ki, egy évre rá pedig megszületett fiuk, Ádám. Kosztolányi, aki általában késő éjszakáig írt vagy olvasott, folyamatosan igényelte felesége jelenlétét: Ilona nemcsak műveinek első olvasója volt, hanem asszisztense, titkárnője, pénzügyeinek intézője is (ma úgy mondanánk: menedzsere). Ő kezelte a családi kasszát, s az ő ötlete alapján született az Édes Anna című regény is.

Az 1918-as spanyolnátha-járvány Kosztolányiékat sem kerülte el. „Jóbarátaink máról holnapra meghalnak, fiatal férfiak, fiatal nők. Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot, torokfertőtlenítő vízzel járunk, s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.” Kaffka Margit temetésén Kosztolányi Dezső mondta a gyászbeszédet, de még aznap valami kaparni kezdte a torkukat, és délutánra mindketten 39 fokos lázban feküdtek. Két hétig tartott, mire a betegség rohama után lábadozni kezdtek, de Kosztolányit még hónapokig álmatlanság gyötörte, szaglását elveszítette, és a nyálkahártya-gyulladása sem akart szűnni.

 

Csupa kéj, csupa jaj

Hogy mit ettek Kosztolányiék, azt pontosan tudjuk. A Tolnai Világlapja ugyanis 1927-ben „Kosztolányi Dezső ebédje” címmel egészoldalas cikkben számolt be étkezési szokásaikról – arról, hogy nem esznek húst, sőt: semmilyen főtt ételt, és kizárólag nyers koszton élnek.

Már több mint tizenöt éve voltak házasok, amikor Kosztolányi megírta a magyar irodalom egyik legmuzsikálóbb, legjátékosabb szerelmes versét: „Csupa l, / csupa i, / csupa o, / csupa a /, csupa tej, / csupa kéj, / csupa jaj, / Ilona.”

Harmos Ilona maga is tehetséges író volt (Görög Ilona álnéven), novelláit a Nyugat is közölte. Műveit a Noran kiadó jelentette meg újra a kétezres évek elején (Burokban születtem, Tüzes cipőben, Karinthyról), s összesen – több utánnyomásban – tízezer példány fogyott belőlük.

Epekövek, drágakövek

Az 1920-as évektől kezdve Kosztolányiék egyre kevésbé éltek társasági életet, ez azonban nem akadályozta meg Harmos Ilonát abban, hogy rövid portrékat írjon írófeleségekről, epébe mártott tollal. Vitriolos, gunyoros skiccek ezek, inkább karikatúrák, mint jellemrajzok. Kosztolányiné szerint Ady felesége, Csinszka özvegykorára is „dilettáns verseket írogató, kokottokkal barátkozó, éjszakákat végigivó és -cigarettázó földesúri kisasszony” maradt.

Füst Milánnét zsugori, fukar asszonynak írja le, aki a vendégeinek borzasztó ételeket tálal, „homokízű csokoládétörmeléket, selejtes tengeri halat, avas faggyúból pogácsát”, s ha ajándékot ad, az biztosan bóvli, ami hamarosan elromlik vagy eltörik, vagy már eleve törött. Epekövei vannak, írja róla Kosztolányiné, de nem lehetetlen, hogy ott is drágaköveket rejteget.

Móricz Zsigmond felesége, Janka „lapos mellű és kemény, mint a száraz hasábfa”. Báró Hatvany Lajos második felesége, Christa „mindent unt, főképpen a férjét”, harmadik felesége pedig, aki „bandzsít és pöszén beszél”, „életében nem ejtett egyetlen könnyet”, és „mindent pénzzel mér”.

Sorra kerülnek Karinthyék is: a „rossz fogú”, ezért „csukott szájjal nevető” Judik Etel, aki Kosztolányiné szerint a „szutykos habnyakával” és „obszcenitásával” leginkább egy párizsi bűntény áldozatára – vagy tettesére – emlékeztetett. Karinthy második felesége, Böhm Aranka „született zsebtolvaj”, aki nemcsak erszényt, de férfit is mindig mástól lop, és mindenkinek tetszeni akar. „Ha Jézus Krisztus megjelenne a Földön, Aranka első kérdése az volna: »Mondja, tetszem én magának? Ugye szebb vagyok, mint a Kosztolányiné?«”

Egyedül Márai Sándor felesége ússza meg, Lola „nagyon csinos, olykor varázsosan szép”, „sohase mond és nem is csinál ostobaságot”, „emberismerete kiváló”, „irodalmi ízlése pompás”, „született értelem és kellem”, jó a humora, vagyis ő „a legjobb vegyület”. Egyetlen hibája, írja róla Kosztolányiné, hogy mindenki szereti.

A férj halála

Kosztolányi Dezső már halálos beteg volt, amikor megismerkedett Radákovich Máriával. Neki ajánlotta a Szeptemberi áhítat című versét is, amely 1935 őszén jelent meg a Nyugatban. Mindketten házasok lévén, titkos közvetítők (Füst Milánék) segítségével tartották a kapcsolatot. Harmos Ilona persze nem hagyta annyiban a dolgot, dühös levelet írt férje szeretőjének.

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer, csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelet is ad, vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát!” – zárszóként pedig azt tanácsolta riválisának, hogy ugorjon a Dunába.

Kosztolányi Dezső hosszas szenvedés után, 1936. november 3-án, ötvenegy évesen hunyt el. Felesége végig mellette volt, a stockholmi sugárkezelésekre is elkísérte, és megrendítő életrajzi könyvben állított neki emléket.

 

Hát a kassaiak?

Harmos Ilona a Tüzes cipőben című memoárjában írja le, hogyan vészelte át – az akkor már felnőtt fiával együtt – Budapest ostromát, hogyan menekült Balatonakarattyára, s hogyan reménykedett abban, hogy a Kosztolányi név, mint valami amulett, megvédi őt a nyilasok atrocitásaitól.

„Állandó szégyent érzek. Szégyenlem magam a fiam előtt, hogy ilyen világra hoztam őt… Túl kell élnünk.” Háborús naplójában saját felvidéki dajkájára is visszaemlékszik, aki a szomolnoki erdő medvéiről mesélt neki, és többször említi nővérét, Dórát, aki Kassán élt akkoriban. „Hát a kassaiak? Vajon maradt-e közülük valaki is életben?”

Hamis okmányokat szerzett, amelyek szerint Tusák Mihálynénak hívták, és Léván született. „Kik az én őseim? Az uram, akivel huszonöt évig éjjel-nappal, úgyszólván percnyi megszakítás nélkül együtt voltam, Caruso éneke, egy tengerparti alkonyat, egy napkelte a tátrai hegyek között. És elsőszámú ősöm a magyar nyelv.”

Az akasztófán lesz nagy író!

Nem csak a fővárosban, vidéken is „félelmesen idegennek” érezte magát. „Még a káplán is igényelt zsidó házat, a plébános meg cserepeket kért a zsidó-ház fedeléről… Mennyire nem tartozom ahhoz a társadalomhoz, amely körülöttem él.”

1944 novemberében budai lakásukban törtek rájuk a razziázó nyilasok. Ékszert, pénzt kerestek. Harmos Ilona próbálta menteni a menthetőt, hogy legalább férje pecsétgyűrűjét ne vigyék el, de rászóltak: „Ne pofázz, mert beléd rúgok!” S miközben a nyilas pribékek a kamrában talált mandulát zabálták, Ilona a kultuszminiszterre hivatkozott, és varázsszóként ismételgette a nevet: Kosztolányi Dezső. „Nagy író volt”, rebegte. Kinevették. „Nagy író? Majd az akasztófán lesz nagy író!” Végül mindent elvittek a lakásból, csak a könyveket hagyták ott. Azokra a nyilas nemzettestvéreknek nem volt szükségük.

Az utolsó évek

A háború után már csak elvétve bukkant föl Harmos (Görög) Ilona neve a sajtóban, elsősorban rádióműsorok szereplőjeként („Emlékezés Csáth Gézára. Kosztolányi Dezsőné előadása”). Fénykép örökítette meg, ahogy 1958-ban a férje regénye alapján készült, Édes Anna című film díszbemutatója után az Uránia filmszínházban megsimogatja a főszerepet játszó Törőcsik Mari arcát.

Élete utolsó szakaszában visszavonultan élt, gyakran sétálgatott a Vár környékén, emlékeit keresve. Férjét végül harmincegy évvel élte túl: 1967-ben hunyt el, Budapesten. Halálhírét a Népszabadság közölte, a rövid nekrológban azt írták, „nem tartozott a hivatásos irodalmi özvegyek közé”, költőférje emlékét „szelíd szeretettel ápolta”.

 

Kosztolányi Ádám

Kosztolányiék egyetlen gyermeke, Ádám – bár kivételesen tehetséges és művelt volt, több nyelven beszélt, és komoly esszéket publikált – meglehetősen magányosan élt. Nem tudott beilleszkedni a társadalomba, kortársai pedig különcnek tartották. Máig nem tisztázott, hogy milyen pszichés betegségben szenvedett. Weöres Sándor szerint „a kataton, introvertált őrültek közé tartozott”, Márai Sándor pedig – az apára, Kosztolányi Dezsőre hivatkozva – naplójában skizofrénnek nevezte, de amikor Nápolyban találkoztak, azt írta róla: „meglepően értelmes, jó modorú”.

Közvetlenül a háború után anyja a Népszavában közölt apróhirdetésekben kerestette őt („Ki tud Kosztolányi Ádámról, Kosztolányi Dezső fiáról?”). Később lektori, szerkesztői munkákat vállalt, és 1958-ban Ausztriába emigrált. Dolgozott a Bécsi Magyar Híradónak, írásokat küldött a Szabad Európa Rádiónak, majd – miután visszaköltözött Magyarországra – az Élet és Irodalomnak és a Magyar Nemzetnek is, de fő bevételi forrása mindvégig az apja művei után járó jogdíj maradt.

Az irodalmi pletykák szerint az alkohol rabjává váló Kosztolányi Ádám olykor az apja kézirataival fizetett – ezt Kosztolányi monográfusa, a kiváló irodalomtörténész, Szegedy-Maszák Mihály is megerősítette („az író fia egy időben előszeretettel használta kocsmai fizetőeszközként a hagyatékot”).

Kosztolányi Ádám 1980-ban hunyt el, egy nappal hatvanötödik születésnapja előtt. A Fiumei Úti Sírkertben helyezték örök nyugalomra, szülei – Harmos Ilona és Kosztolányi Dezső – mellé.

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/47. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene