Bár nagyon nehéz időszak volt az idei (és a tavalyi is), mesélted, hogy sok mindent sikerült megvalósítani. Nyíregyházán, a komáromi színházban, Budapesten. Mi mindent?

Nehéz periódus volt, de azért sze­rettek is az égiek, mert csupa olyan csapatba vezéreltettem, ahol igazi játszópajtásokra és barátokra találhattam, akikkel egyívásúnak mondhattam magam. Így kivételes örömmunka volt a pesti Antonioni-darab próbafolyamata Egymást metsző párhuzamok címmel, ami páratlanul szép feladat volt számomra. A Cervinusban próbált Sors bolondjaiban egy meglehetősen megerőltető szerep az enyém, mégsem teher alatt, hanem csodás kollégáimnak köszönhetően napi szintű könnyesre kacagás közt formálódott, ami roppant áldásos volt. A nyíregyházi színházban bánatomra elmaradt egy próbafolyamatom a pandémia miatt, Komáromban viszont, hála érte, kettő is megvalósult.

Hogy érezted magad visszatérve a komáromi színpadra, ahonnan néhány éve távoztál? Nosztalgiaként élted meg? Vagy egy jó darab, a kollégák, ezt eloszlatják?

Számomra nem volt kétség, hogy állok majd még a komáromi deszkákon, bár csak remélhettem, hogy nem nagymama szerepkörben jelenek meg ott újra. Nagy öröm volt, hogy az új vezetőség számolt velem. Nem volt bennem különösebb nosztalgia, fura nyugalommal éltem meg, mintha nem is telt volna el cirka nyolc év. Öröm volt a régen kedvelt kollégákkal együtt lenni, és ők is örömmel fogadtak. Pirandello drámájában szerepeltem, szerepem szerint is színésznőt alakítok benne, valamint Schwechtje Mihály Az örökség című darabjában egy mentálisan zavart nőt. Ez utóbbiért végtelen hálám a mindeneknek, mert mindig kivételes utazás extrém karaktereket megformálni. Utoljára hasonlót Viripajev Illúziók című drámájában alakítottam még Pozsonyban. Az a szerep is nagy szerelem volt.

Nyíregyházán állandó tag voltál, most már szabadúszó vagy. Így könnyebb?

Nyíregyházához kötődik életem legszebb időszaka, mind szakmai, mind emberi aspektusát tekintve az életemnek. A Móricz Színházba mondhatni megérkeztem és hazataláltam. Kaptam egy igazi szakmai famíliát. Nagyon a helyemen éreztem magam. Mindig hálás leszek azért az időszakért, hogy megtörténhetett és odatereltettem. Kivételesen tehetséges, végtelenül lojális és inspiratív kollégákkal voltam körülvéve. Engem ott csak szerettek és megbecsültek – ezért volt legyőzhető az irdatlan távolság. Hat évig róttam a sok ezer kilométert Komáromból, elfáradtam. Emberpróbáló volt az ingázás két kicsi gyermek édesanyjaként. Persze szeretnék majd még vendégként ott dolgozni, mert hiányoznak, és mert visszavárnak.

Hogy viselted ezt az őrült járványidőszakot? Mert ez a felnőttek világát is szétzilálja, hát még a gyerekekét.

Hatványozottan nehezen éltem meg, mert már épp szabadulhattam volna az áldottan csudálatos és igencsak nehéz privát anyakaranténomból, lévén, hogy kétéves elmúlt Ajnuska, s újra elkezdtem próbálni, újra kinyílt számomra a szabad világ, amikor leállítottak bennünket. Irgalmatlanság volt ezzel szembesülni. Ráadásul én nem tudtam afféle jól megélt hasznos kényszerpihenőként túlélni ezt az időszakot, mint oly sokan tették: unaloműzőként gigasorozat-nézéssel, hatalmas olvasásokkal, passzióból főzőblogindítással vagy szavalós videók posztolgatásával meg miegymással, csak hogy teljen az idő. Nekem óvoda és iskola híján anyaparamétereimet jócskán ki kellett terjesztenem, és rettenetesen nehéz volt abban a hónapokig tartó bezártságban elégségesnek lennem két igencsak sűrű természetű kislányom számára. Még úgy is, hogy, halleluja, közvetlenül erdő és folyó mellett lakunk nagy kertes házban. Leborulok a kisgyermekes anyukák előtt, akik panelban vészelték át ezt az időszakot.

A vágyaink a jövőt tekintve egységesek: Covid nélküli élet. Nyilván te is így véled. Azért nem adhatjuk fel a többi terveinket, álmainkat. A jövő évet tekintve, vagy lehet gondolkodni egy kicsit távolabbra is, mi jöhet számításba, ha a helyzet is úgy akarja?

Természetesen szeretnék minél izgalmasabb szerepeket megformálni. Úgy fest, sikeresen castingoltam egy magyar történelmi sorozat kapcsán – remélem, nem most kiabálom el. Aztán a Kimnowak együttesből a kivételes Novák Péter felkért egy koncertsorozaton való részvételre, amivel tavasszal debütálunk. És már annyira hosszan várat magára, de remélem, a Jóisten segedelmével végre-valahára megvalósul a CD-anyagom, amiben dzsesszdalok, sanzonok és örökzöldek feldolgozásai hallhatók majd.

Annak idején a beszélgetésünk során azt mondtad, hogy ha a dolgok úgy alakulnak, szívesen visszatérnél a komáromi társulatba. Fenntartod?

Ez már valamelyest meg is valósult nagy örömömre, és kívánom, hogy legyen hosszabb lélegzetű folytatása a komáromi színházi létemnek.

Mindannyiunkat sanyargat a Covid. Hogyan sikerült túlélni ezt az évet? Mennyire szólt bele a munkádba és a magánéletedbe?

Talán a legfontosabb, hogy úgy döntöttem, nem fogok panaszkodni, veszem az akadályokat, nem tervezek hosszú távra, egyszer csak vége lesz ennek a helyzetnek. Van idő gondolkodni, hogy mennyire fontos a kultúra, hogy mit is jelent, miért csináljuk, kinek, szükség van-e egyáltalán ránk. Amikor végre játszhatunk, és találkozunk a nézőkkel, az igazi eseménnyé válik. Ötletelni szoktam, hogyan lehetne a színházat közvetlenebbé, nyitottabbá tenni, erősebben hatni, jobban hallatni magunkat. Sokat lehet most tanulni.

A tévében futó sikeres sorozat, a Nővérkék forgatása nem szünetel? Nagyon megnehezíti a járvány?

Tavasszal leforgattuk a negyedik évadot, egy saját buborékot alakítottunk ki, mindig teszteltek, a stáb végig maszkot viselt, még nem volt oltás. Persze aggódtunk, de szerencsére nem volt probléma, az első hullámban addigra már többen átestünk a betegségen.

Élvezetes a sorozat, ti is élvezitek? Mi a legnehezebb, amit meg kell oldani?

A tömegjelenetek. Mire mindenkinek világos lesz, hogy mit kell csinálni. Sok türelmet igényel a forgatás, főleg mentálisan fárasztó, mert akkor, amikor a kamera forog, úgy kell tűnnie, mintha most először csinálnánk.

Ami a nővérke szerepet illeti, gondolom, van mellettetek tanácsadó… Ezen kívül is volt, van valaki, akivel megbeszéled?

Mindig van a forgatáson egy-egy nővér vagy orvos, főleg amikor speciális műtéteket kellett eljátszani.

Mivel Kassán laksz, hogyan oldottad meg a pendlizést? Főleg a tilalom idején.

Vonattal vagy autóval járok, bár nem kellett sokszor mennem, mert az előadásaim elmaradtak. Ha más munkaügyben megyek, engedélyem van. Mostanság keveset utazok, ez például nem hiányzik.

Nemrég mentél férjhez. Voltatok egyáltalán nászúton?

Nem voltunk, mert amikor mehettünk volna, már dolgozni is lehetett, mi bárhol tudunk pihenni, leginkább Kiskálosán, a kertben, Jožko fát vág, én pedig gyomlálok, semmi celebeskedés, örülünk az elvégzett munkának a természet ölén, ahol a családunkkal lehetünk. Nekünk ez is csodás nyaralás.

Azért a te otthonod a színház. Ott mi a helyzet?

Szeptembertől újra a Thália Színház tagja lettem Kassán. Jó újra közösségben dolgozni, megfigyelni másokat, visszajelzést kapni. A Thália mindig szívügyem volt, itt kezdtem a pályát, itthon vagyok itt, talán sikerül valamit visszaadni abból, amit itt kaptam, tanultam.

Ebben a nagyon nehéz időben mit tartasz a legnagyobb csodának magad körül?

Nehéz ma a csodát észrevenni, nagy a zaj, igyekszem sokszor elcsitulni, hallgatni, figyelni, hogy ne ragadjon magával a tömeghisztéria, higgadt tudjak maradni. Tanulom az alázatot.

Tervek, álmok a jövő évre? Lehet egyáltalán tervezgetni?

Sok terv van, a színházban dolgozunk folyamatosan, készülünk egy szilveszteri komédiával, majd Kövesdi Marikával játszunk egy nagyon szép történetet, Grace és Gloria a címe, aztán van egy szerelem-előadás, az Illúziók, Bandor Évával és Gubik Ágival, remélem, tavasszal újra játszhatjuk a nézőknek. Szeretném megszervezni nyáron a filmes színházi táborunkat is.

Humora egy pillanatra sem hagyja cserben. Amikor megemlítem, hogy az idei Igric-díjak átadásán színészi különdíjjal jutalmazták Bohdan Sláma be nem gyógyult sebeket feszegető Árnyékország (Krajina ve stínu) című, cseh–szlovák koprodukcióban készült filmjében nyújtott alakításáért, így reagál: „A járvány miatt nincs olyan nagy konkurencia, könnyebb a válogatás. Örülnek, hogy egyáltalán díjazhatnak valamit.” Az 1945 májusában egy dél-csehországi faluban a helyi német lakosság ellen elkövetett véres bűntényről szóló filmben egy zsidó családba benősülő komcsi szerepét játssza, aki ostorral a kezében vádaskodásokba, ítélkezésekbe, véres konfliktusokba keveredik.

Meglep azzal, hogy sok minden megvalósult abból, amit eltervezett, de mindjárt helyére kerül a dolog, mert mint mondja, „nem volt sok minden tervben. Március körül forgattam Jakub Machala rendezésében egy ugyancsak cseh–szlovák romantikus komédiát a Tátrában (A hotel – Láska hory prenáša, a szerző megj.), a cselekmény egy esküvő körül forog, mindenkivel történik valami. Mivel karantén idején forgattunk, csak a stáb lakott a szállodában, tökéletesen ki volt találva, papucsban járhattunk az öltözőbe, a sminkszobába, a restibe. A társaság szuper volt, kellemes a forgatás, nagyon szép komédia lett belőle, jövő év február 14-ére tervezték a bemutatót, de elhalasztották májusra.”

Előtte egy évvel meglehetősen depresszív szerepet osztott rá Marko Škop a Legyen világosság! (Nech je svetlo) című filmben. Csongor (partnere Varga Anikó) egy apát alakít, akinek a fia öngyilkosságot követ el. Elsőre úgy tűnik, hogy amolyan „kijózanítás” a történet, hogy a rossz mindent átsző, de talán épp az ellenkezőjét próbálja bizonygatni. „Nem hiszem, hogy Marko Škop olyan filmeket akar csinálni, amelyek kijózanítóak, épp ellenkezőleg, rámutat a visszásságokra. A valóságban sokkal több az ilyen történet, mint az elszállt celebeké. A kapcsolati problémákhoz mostanság rengeteg más is csatlakozott, a betegség, a járvány, a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a családi agresszió. De lehet, hogy az emberek ezekben az áldatlan időkben nem a nyomort akarják látni…”

A prágai Nyári Shakespeare Napok keretében A vihar című komédiában Ariel szerepét alakította. „Ez volt az első színpadi fellépésem idén. Amint enyhültek a szigorítások, április végén mentem Prágába, három hónapig ott voltam. Az előadásokra a nézőket teszttel vagy oltási igazolvánnyal engedték be, de ez sem akadályozta meg őket, hogy eljöjjenek, ami nagyon jó volt. A nyár lazább lett, lényegében csak a munkaadótól kellett igazolás, hogy rád szükség van, s utazhattál Európa-szerte. Eleinte ott főztem, ahol laktam, mert nem voltak nyitva az éttermek, de májusban már ez is megoldódott. Június és július derekán pedig a Český Těšín-i fesztiválon prezentáltuk az Árnyékországot.”

Mindannyian nehezen vészeljük át a covidos időket. Hogyan éli meg egy színész, aki egy ideig nem állhat színpadon? „Az az érzésed, hogy elfelejtesz beszélni, lélegezni, gesztikulálni, elfelejtesz járni, olyan dolgokat, amelyek természetesnek hatottak. Tábori Mein Kampfját tavaly eljátszottuk egyszer a pozsonyi városi színházban, ebben három órán át nem jövök le a színpadról, elképesztő mennyiségű a szöveg, utána több mint egy évig nem játszottuk. Egy ilyen szünet után az az érzésem, hogy ezt képtelenség belegyúrni az agyamba. Végül valahogy megmegy, csak az a baj, hogy nem azt tudom adni, amit szeretnék, hanem van egy saját harcom, »mein Kampfom«, amikor harcolok a szöveggel. Az egyetlen mentsvár, hogy már van annyi tapasztalatom, az agyam már úgy be van állítva, hogy amikor fel kell menni a színpadra, képes megjegyezni a dolgokat, mert legalább hatvanan bejönnek a színházba, s tapsolunk nekik, hogy bejöttek.”

Érthető, hogy ez a helyzet óriási feszültséget szül. „Átvettem egy szerepet a GUnaGU Színházban, egy óra húsz perc szünet nélkül, amiben nincs bonyolult koreográfia, kicsi a színház, nincs benne nagy tér, csak azt kell megjegyezni, hogy mikor jössz be, mikor mész ki, melyik oldalra állsz, ennyi az egész. És elmondod a szöveget, ami egyszerűbb volt, nem voltak hosszú monológok. Ez sokkal könnyebb volt, de ezt is meg kellett tanulni. Az volt az érzésem, az agyam örül, hogy pöröghet.”

Bonyolult időket élünk, bár mindenki a maga módján, de mindannyian veszélyes cipőben járunk. „Sokan ignorálják, sőt, ellenszenvet szítanak az oltás vagy az arcmaszk viselése ellen. Ők ma élnek. Nem akarják felfogni, hogy ugyanúgy, mint az eddigi világjárványok, vagy a rák, de az AIDS is, ez is itt marad. Nem tűnik el, itt lesz velünk. Csak egy idő után kitalálják az ellenszerét. Nem lesz halálos. Nem hal meg benne az emberiség néhány hányada. S ezt nem képesek sokan felfogni!”

Jövőre fél évszázados jubileumára készül. Tizenöt évesen állt először színpadon, onnantól kezdve már rendszeresen, az harmincöt év. Érzésem szerint rá is érvényes, hogy mint a jó bor, fokozatosan érik. Vele is számolnak a jövő esztendőre. „Az élet nem áll meg. Szövegkönyveket, forgatókönyveket olvasgatok, de hogy sikerül-e valamit leforgatni, színpadra vinni, az a jövő titka. Csehországban nyáron volt a Vihar bemutatója, tervben van, hogy jövő nyáron is fogjuk játszani. Nyárra tervez újat Jakub Nvota, Komáromban Béhr Marci, és más terveim is vannak, de hogy mi fog belőle megvalósulni, azt nem sejtem. Már van tervem 2023 májusára, de az irtózatosan messze van…”