Az év végi időszakhoz óhatatlanul hozzátartoznak a rendszerezések. Az összegzések, az előrevetítések.

Kicsiben, nagyban egyaránt. Mi történt velünk, a szeretteinkkel, a szűkebb vagy tágabb világunkban? Merre tartunk, mit engedünk el, vagy milyen batyukat viszünk magunkkal az új évbe? Ha összejátszanak a motívumok, ha alakulni látszik valami minta, annak duplán örülünk – mert az ember már csak ilyen lény, ősidőktől fogva szereti a jó narrációt. (Lásd hullócsillag, pásztorok stb.)

Mit kezd az ember a családjával az ünnepek alatt? Persze, szereti, meg hangsúlyosabban gondoskodik róla, meg igyekszik közös élményeket teremteni – de a program egyik sarkalatos pontja mégiscsak az etetés.

Hogy, hogy nem, nálunk idén erősen retrósan alakult a karácsonyi menü.

Talán a rendelkezésre álló olcsó gyerekmunka tette, hogy több kilónyi klasszikus aprósüti legyártásával kezdtük az előkészületeket, aztán nagyjából ezen a vonalon haladtunk tovább. A diócskákat tömködve még egy kis ismeretterjesztésre is futotta: lám, lám, olyan ez, mint anno, a nagyanyáink idején, csak mi már szilikonban toljuk a sütőbe. És igaz, hogy nagyiék még maguk vágtak volna disznót, mi meg nem, de Oszi bácsinak köszönhetően lesz disznótoros tál is a második ünnepre…
Mit csinál még az ember az ünnepekre hangolódva? Körömszakadtáig dekorál. Pontosabban: előbb megpróbálja felidézni, hova is tüntette el egy évvel korábban a díszeket.

A gömbök nagyjából egy helyen, a kanapé aljában várnak a következő eljövetelre, a fényfüzérek külön táskában, ez is oké, a gyertyák, mécsesek, gyertyatartók egy dobozban, kipipálva. No de a textilnemű, az változatos logika mentén bárhol lehet. Így aztán kinyitjuk a sarokba tolt, tárolásra használt nagybőröndöt – és előbukkannak az elmúlt karácsonyok szellemei. Nem, nem a textilkendők és abroszok, hanem az a zsáknyi nagyinégyzet, amely 2019 és 2020 telén született meg, azzal a távlati céllal, hogy ha elérjük a kritikus tömeget, akkor nekilátunk az összehorgolásnak, és ebből valakiknek valamikor csodálatos karácsonyi ajándék lesz. Nos, nem 2021ben. De talán lehetne ez egy fogadalom: hogy 2022-ben biztosan…

Mit tesz az ember az ünnepek csúcsára érve? Összezuhan a tévé előtt, igyekezve felvenni valami kényelmes pózt, kispárnákat dugdosva a leszakadó háta mögé, a sajgó forgója mellé és a hasogató térde alá.

És miközben élvezhetné az aktuális családi mozit (csak éppen nem tudja, mert nem érti), a gondolatai elkalandoznak a nagymamák felé. Úgy általában, a szlovákiai (avagy tetszés szerint: felvidéki) magyar nagymamák felé. Nem egészen úgy, ahogy ilyentájt szokás; hogy azt mondja: …boldog ünnepeket kívánnak és csókolják a nagymama munkában megfáradt, drága kezét az unokák – a kis Bendegúzok és Bíborkák, avagy Vladkók és Lenkák, avagy Surik és Mohamedek. Nem, a lényeg az, hogy szlovákiai magyar nagymamája mindenkinek van. A szlovákiai magyar nagymama mint idea méltatlanul elhanyagolt közös kincsünk. Szobrot érdemelne. Minden településen.

Klasszikus alaphelyzet: tapogatózó, ismerkedő beszélgetés többségi honfitársunkkal, amikor kölcsönösen biztosítjuk egymást civilizáltságunk fokáról, azaz hogy nem, persze hogy nem akadunk fenn a másik anyanyelvén, nemzetiségén, hisz mindannyian normális emberek vagyunk. És ilyenkor, eposzi kellékként, rendre felbukkan a magyar nagymama figurája. Azé a magyar nagymamáé, akitől adatközlőnk sajnos csak néhány magyar szót tanult meg gyerekként, de a személye kitörölhetetlenül ott van a családi legendáriumban. Ha ezek a hallgatag nagymamák szobrot kapnának, talán egy zacskó töpörtyű kerülhetne a kezükbe – empirikus kutatásokkal igazolható, hogy az adott kifejezés az általa jelölt dolog súlyánál sokkal nagyobb arányban jelenik meg a hatszavas szókincsekben is. De mit nyomhatnánk a nagyszájú nagymamák szobrának a markába? Anyósnyelvet? Hm, ezt még csiszolni kell…

Mihez fog az ember az ünnepek ereszkedő szakaszába érve? Mosogat még egyet – vagy inkább kialussza magát.