Az utóbbi időben nincs hiány filmes visszatérésekből és találkozókból – az ősszel felröppenő hír, miszerint az első Harry Potter-film huszadik évfordulója alkalmából újra összeverbuválják a színészgárdát, a Jóbarátok találkozóját juttatta eszünkbe, kesernyés szájízt keltve, hiszen az ilyen fantasztikus visszatérések hátterében gyaníthatóan az agyoncsépelt sztoriból még egyszer kifacsarható bevétel jelenti a legnagyobb motivációt a készítőknek. A Potter-univerzum egyébként is bővelkedik hozzátett produkciókban, láttuk az alapsztori előzményeit (a Legendás állatok harmadik része idén következik), és az Elátkozott gyermek című színdarabból ismerjük a szereplők utóéletét is, amivel a szerzőnek sikerült is romba döntenie a Potter-világ misztikumát. Ezúttal szerencsére mindannyian örülhetünk: azok, akik tízévesen titkon vártuk a Roxfortból érkező meghívót és együtt nőttünk fel a regénybeli generációval, és azok is, akiket a filmek világa szippantott be. A produkció nem lőtt túl a célon. A díszletnek köszönhetően finom nosztalgiát áraszt, hiszen a találkozót a forgatás helyszínén, a varázslóiskolának helyet adó kastélyban tartották, és mindvégig bensőséges hangulatot kelt azzal, hogy néhány csoportos jelenet és a forgatásról készült felvételeken kívül a kamerák két, legfeljebb három ember beszélgetését mutatják.

Csak úgy, mint az alapsztori, a produkció azzal indul, hogy a szereplők meghívót kapnak Roxfortból. Emma Watsont végigkísérjük a kilenc és háromnegyedik vágány mellett, megnézzük, ahogy felszáll a Roxfort expresszre – az út végén a kastély nagytermében várják a többiek. Radcliffe ezalatt az Abszol úton tesz egy sétát, a Roxfortba érkezve Dumbledore dolgozószobájában találkozik Chris Colombusszal, az első két film rendezőjével. Végül a Harryt, Hermionét és Ront alakító Radcliffe, Watson és Rupert Grint hármasa, csakúgy, mint tíz és húsz évvel ezelőtt, a Griffendél klubhelyiségének kanapéit foglalja el: a kandalló előtt ücsörögve most a forgatáshoz fűződő élményeiket elevenítik fel.

Ez egyébként nem kis teljesítmény a készítők részéről, hiszen mindhármukról köztudott, hogy az elmúlt tíz évben a Potter-univerzumtól mentes színészi karrierjeiket építették, azon igyekezve, hogy szabaduljanak a karaktertől, amely tíz éven át meghatározta életüket. Találkozunk a négy rendezővel is (Columbuson kívül Alfonso Cuarón, Mike Newell és David Yates nevéhez fűződnek a későbbi részek), és jó néhány szereplővel, az írónő azonban nem jött el. J. K. Rowlingtól pár éve a transzneműekkel kapcsolatos megjegyzései kapcsán mindhárom fő színész elhatárolódott, és míg egyesek azt gyanítják, a Warner Bros emiatt nem kérte fel Rowlingot, az írónő menedzsmentje azt állítja, az írónőt meghívták, ő utasította vissza a szereplést. Rowlingot végül egy korábbi interjúból vágták be. A produkció egyik fő szála a gyerekszínészek felnövéstörténete. Nyomon követhetjük, ahogy a gyerekszínészek ráébrednek, milyen kivételezett helyzetük adódik azzal, hogy az angol színjátszás legjobbjaival dolgoznak, és azt is, ahogy tinédzserekként mélypontra kerülnek. Emma Watson a felében ki akar szállni, magányosnak érzi magát, de Radcliffe és Grint is hasonló érzésekkel viaskodnak, bár akkor ezt nem mondják senkinek. Grint úgy érzi, néha már nem látja át, mi az igazi élete, és hol kezdődik Ron Weasly karaktere.

Másik szálként a felnőtt szereplők a forgatáshoz fűződő viszonyát látjuk kibontakozni. Helena Bonham Carterről, aki Harry esküdt ellenségét, Bellatrix Lestrange-et játssza, kiderül, a tizennégy éves Radcliffe egy picit belezúgott annak idején. Mikor Gary Oldman belépett a harmadik részben Sirius Blackként, Radcliffék már elég nagyok voltak ahhoz, hogy értsék, mekkora színészlegendával játszanak. Míg a gyerekek tisztelettel néznek az angol színészet legjobbjaira, azok brillíroznak a szerepekben. A találkozó egyik legjobb pillanata talán, amikor Bonham Carter elnézést kér Oldmantől, hogy megölte a filmben, de az sem elhanyagolható, mikor Ralph Fiennes nevetve meséli, fogalma sem volt róla, ki is az a Voldemort, mikor felkérték a szerepre. Végül testvére gyerekei nyomatékosították számára, hogy márpedig ha felkínálják neki a Sötét Nagyúr szerepét, azt igencsak illendő elfogadni.

Míg a fiatal generáció könnyezve összeborul, miközben felnőtté válásuk tíz évén mereng, az angol színjátszás krémje legalább olyan jól szórakozik, mint ahogy azt a forgatás idején tették.