Ma viszont már régen világos, hogy a Covid-járvány nem holmi kitaláció. Globális elharapódzása óta Szlovákiában az iskolarendszer jó esetben is csak fél gőzzel működik, a gazdasági mutatók gyöngék, a túlterhelt egészségügyet az önmagába roskadás, a kultúrát a krach fenyegeti. Nem kevésbé szembeszökő az az indulatos társadalmi megosztottság sem, amelyet a pandémia, illetve a járványkezelés eljárásrendje okozott. A koronaidők harmadik esztendejébe lépve hogyan jutottunk a szokatlan helyzetet megértő hallgatag többségtől a hajlíthatatlan kisebbség lármázásáig?! A valóságnak Hunčík Péter pszichiáterrel és konfliktuskezelővel állítottunk tükröt.

Doktor úr, a közhangulaton és a különben is érzékeny emberi kapcsolatainkban mekkora dúlást végzett az utóbbi két esztendő?

Véleményem szerint valóban komoly és jelentékeny elváltozást, ami mind a társadalmi élet kaotikus viszonyain, mind az emberek kapcsolatrendszerének ingerlékeny hangulatán naponta tetten érhető. Ezen pedig érdemes fennakadni, mert egy normálisan működő társadalomban, egy-egy új kihívás nyomán, ennyire azért nem bicsaklik meg a polgárok bizalma a hivatalokban, meg az autoritásokban. Ahogyan az emberek egymás iránti hite sem gyengül meg annyira, hogy a közhangulat szintje szintén lezüllik. Még ha a pandémia előtt, az előző 60-70 esztendő tapasztalatai alapján Kelet-Közép-Európa – így persze Szlovákia is – inkább a kételkedő-fejcsóváló kategóriába tartozó régiónak számított.

Ennek dacára elgondolkodtató, hogy az emberek egy jelentős hányada a ragálykezelési intézkedések szigora miatt nem a tömegesen halálos kimenetelű vírusfertőzést, hanem a kormányok úgymond önkényeskedő és a szabad(os)ságot korlátozó intézkedéseit okolja. Az ön konfliktuskezelői gyakorlatát tekintve talált/találni erre magyarázatot?

Ha ez a gondolkodásmód nem lenne annyira bornírt, hamarjában talán némi fekete humorral is elüthetném a választ… Persze, jóval fontosabb azt mondani: helyénvaló volna, ha ez a bizonyos hányad végre magába szállna és belátná a helyzet komolyságát. Hiszen nemcsak a világ válik egyre bonyolultabbá, hanem a tudomány is rohamosan fejlődik. Legyen szó az űrkutatásról, a sejtkutatásról, a transzplantációkról, melyekhez magas szintű professzionális tudás kell. Honnan veszi hát bárki is a bátorságot azt feltételezni, hogy épp az egészségügyben nincsenek megfelelő eljárásmódok és szakemberek?! Hogy helyettük majd pont ők, akiknek sejtelmük sincs a vírusok természetéről, a védőoltások szerkezetéről, ők lesznek az utcán tüntető, a világhálón blöffölő „szakértők”, akik a vakcinákról máról holnapra „holtbiztos tippeket tudva” befolyásolhatnak másokat! Ez olyan abszurd helyzet, amelyben – őszintén szólva – a mediátor is hiába keresi az általában előbbre segítő legkisebb közös nevezőt.

Eszerint megoldás sincs?

Dehogyisnem! Itt és most rá kell ébredni annak tudatára, ha XY-nál nem állnak fenn egészségügyileg kizáró körülmények, akkor az illető nem hezitál tovább, hanem eldönti: vagy beoltatja magát, vagy nem! Ebben ugyanis sem közös nevező, sem félmegoldás nincs; ráadásul ez egyben etikai-erkölcsi kérdés. És a javarészt a beoltatlan betegek miatt túlterhelt kórházakban a máig elhalasztott egyéb fontos műtétek százait nézve, felelősségtudat dolga is.

A probléma társadalmi súlyát mérlegelve, mentálisan pocsék állapotba kerültünk?

Ezt vizsgálva a lakosság azon szegmenséről érdemes beszélni, amelynél az eléggé kaotikus felfogásából adódóan az ember legalapvetőbb életben maradási ösztöne ütközik a most kerekedett és semmivel sem megalapozott felkészületlen meggyőződésével. A gondolkodásukban fellépő fékek még az elemi megmaradási ösztönt is képesek úgy blokkolni, hogy nem törődnek a ragályos betegség kockázatával, és már-már a halált is vállalják, csak igazuk legyen!

Érthetetlen módon úgy sem szólal meg bennük a társadalmi összetartásra késztető vészcsengő, hogy Szlovákiában a Covid-járvány eddig már egy kisebb járásszékhely lakosságát jelentő halálos áldozatot követelt?

Talán furcsa, de ha ugyanezekkel az emberekkel más témákról privát beszélgetnénk, valószínűleg a döntő többségük elmondaná magáról: érti a fájdalmat, szívesen segít másokon, él benne az empátia, a szolidaritás, a mások iránti együttműködési készség. Ám ebben a konkrét kérdésben és járványszituációban rövidzárlatos az illető, csak azért sem teszi meg azt, amit a többség joggal elvár tőle. Ebben annak a sarkított helyzetekben veszélyes tömegpszichózisnak is határozott szerepe van, amellyel a tudomány a híres francia pszichológus, Gustave Le Bon kutatásai alapján már másfél száz éve foglalkozik. A pandémia elharapódzása óta egy nem kis és hangoskodó csoport azt hajtogatja: ők vállalják akár az életveszélyt. Nos, ha ezzel nem veszélyeztetnének másokat, azt mondanám: lelkük rajta.

A pandémia gondhalmazának része, hogy a 2020 előtti adatokhoz képest jelentősen nőtt a családon belüli erőszak, az antidepresszánsok iránti kereslet, a feszültségoldó alkoholfogyasztás és sejthető a kedélyállapot-javítók feketepiaci felfutása.

Igen. A több lockdown, a szokatlan életritmust kívánó hosszabb-rövidebb bezártság lélektani ráhatásai gyakran a tengeralattjáró-betegség tüneteivel rokoníthatók. Az pedig elsősorban az érintettek kulturális, etikai, erkölcsi háttérétől függ, ki hogyan igyekszik a problémamegoldások készségével mérsékelni ezt a kellemetlen, rengetegszer akár hátrányos helyzetet. Már amennyire ez lehetséges.

A koronaidők nem várt bonyodalmai sokaknál kiverték a biztosítékot, vagy az is világosan látható, hogy itt a kormányzati kommunikációval is jelentős bajok vannak?

Sajnos, ez utóbbi minőségét két év múltán is nap mint nap tapasztaljuk. A felkészületlen és tehetetlen kormányzati munka számtalan többletgond forrása. Egyesek azt hiszik, hogy az állandó légből kapott ötleteikkel a világtérképen picike Szlovákia lyukat üt a világba… Részben aztán ehhez igazodnak azok az antivaxerek, akik azt képzelik önmagukról, hogy ebben a hosszas Covid-folyamatban pont ők tudnak valami minőségi változást hozni, forradalmian újat mondani. Ez viszont nevetséges. Mi pusztán a nemzetközi tudományos kutatások reális eredményeihez, a nemzetközileg elfogadott európai trendekhez igazodhatunk.

Rendben. De ezt miért nem tudatosítják azok, akikre az ön észrevételei vonatkoznak?

Mert az emberi észnek, józan belátásnak határai vannak, és ez nem vicc. Én ezt egyenesen kimondom, mert számos tekintetben bizony a szociális analfabetizmus felé araszolunk. Tudunk olvasni-írni, „csak” rengetegen nem értik, miről van szó. Mert ha valaki a súlyos járványidőkben úgy érvel, hogy a rákban is meghalnak emberek, vagy ugyanazzal az erővel azt is kijelenti: a járvány alatt nem szabad oltani – az ilyen egyén nem keres értelmes információt, de nem is tart rá igényt. Szlovákiában csak tetézi a gondokat, hogy itt az ellenzék egészen infantilis és militáns módon azzal támadja az amúgy is problematikus kormányzati eljárásrendet, hogy iparkodik megkérdőjelezni és semmissé tenni a járványkezelésnek az Egészségügyi Világszervezet által ajánlott evidenciáit. Ez nem más, mint az etikai hozzáállás csődje.

Pszichikailag az mit vonhat magával, hogy lassan harmadik éve olyan közhangulatban élünk, amelyben egy paralel világ szakadt ránk. Ahol „természetes” a szabályok és törvények fumigálása.

Ha engedek a pesszimizmusomnak, katasztrófahelyzeteket is. Hiszen nálunk ez az országosan kialakult Covid-mentalitás bizonyos negatív magatartásformákat rögzít. Azt, hogy mindennel szemben ágálni kell, agresszívnek lenni, a magától értetődő dolgok ellen is az utcákon ökölrázva tüntetni. Mindez akár egy társadalom összeomlásához vezethet, mert ugyanezek az emberek vajon hogyan viselkednének például egy nagyfokú természeti katasztrófa konfliktusos szituációiban? Eltűrnék-e a hivatalos utasításokat, vagy ugyanígy lenéznék s megszegnék azokat? Igaz, az erre hajlamos csoport a társadalom kisebbik részét alkotja, de annál lármásabban agresszív, és az ellenzék nemcsak hogy beáll közéjük, hanem lovat is ad alájuk. Az pedig egy paranoiás helyzet, amikor a zöldeket beszélő antivaxerek csapatosan az üzletekben randalíroznak; megfenyegetik vagy gyilkosoknak is tartják az oltópontokban meg a kórházakban dolgozó orvosokat és nővéreket. Ez már elképesztő sötétség, és Arthur Koestler nyilván hálás lett volna az ilyen esztelen mozzanatok láttán, amikor a Sötétség délben című művét írta. Hiszen ha itt egy modern társadalom efféle abszurditásokkal, agyament szituációkkal szolgál, úgy tényleg sötétség van és dél van! Ez az a nívó, ami alá már nehéz, illetve nem is szabad süllyedni, mert az az emberi egzisztenciánkat fenyegeti.

Szlovákiában a szükségesnél jóval alacsonyabb beoltottság egyik oka lehet, hogy a média inkább a beoltatlanokról ír és beszél? Hogy többet kellene szólni a beoltottakról is, ami hozzájárulhatna a vakcináció társadalmi és szociális elfogadottságához?

Persze ez is fontos volna. Ugyanis az oltástól elzárkózók egy jelentős százaléka nem tipikusan megrögzött antivaxer, hanem az úgynevezett billegő réteg. Ők azok, akik a tűszúrástól, illetve az oltás senki által sem bizonyított ártó következményeitől tartanak. Számukra az intenzívebben megjelenő pozitív példamutatás amolyan kiskaput nyithatna, hogy a korábbi aggályoskodásaikat leküzdve ne ódzkodjanak a védőoltástól. Viszont aki kénytelen tudomásul venni, hogy a közvetlen szerettei közül vagy a szűkebb rokonságából a Covid-fertőzés következtében már ketten-hárman is meghaltak, mégis arra képes, hogy csökönyösen elutasítsa a vakcina nyújtotta megelőző segítséget, ott bizony – szerintem – igazán súlyos pszichikai gondok állnak fenn.

Ilyen-olyan fokon viszont mindenkiben nyomot hagyhatott a Covid-19. Végső soron még nem tudni, mekkora a baj, de kellő önreflexióval tompítható lesz a mai társadalmat uraló zajos hangulat? Nem is az kell, hogy majd mindenki átkaroljon egy fát, hanem inkább elfogadásra, higgadt dialógusra lenne szükség.

Hogy a járvány elültével másként fogunk élni, az biztos. De hogy ez annak lesz-e köszönhető, hogy a tanulságokat is levontuk a koronaidők tapasztalataiból, arra bizony nem fogadnék nagy tétben. Mert az olyan időszakokban, mint ez a mostani, nem pusztán a ragályveszély tombol. Annak negatívumai folytán a társadalmi értékrend színvonala is romlik. És a kellemetlen idők zavarkeltő szokásai, sok esetben primitív megnyilvánulásai pedig – legalábbis itt Közép-Kelet-Európában – a társadalom perifériájáról sajnos be-besodródnak annak centrumába.