Ő volt az író utolsó éveinek legfontosabb tanúja, 1989-től egészen 1997. február 3-án bekövetkezett haláláig nélkülözhetetlen segítőtársa. Portréját és pályaívét a Bohumil Hrabal zajos magánya című könyvben rajzolta meg, Szlalom a Parnasszusra című rendhagyó útikalauzában Cseh- és Morvaország azon helyeire hívja az érdeklődőket, amelyek erősen kötődnek az író életútjához. Legutóbbi kötete, a Via Hrabal 2014-ben jelent meg. Dokumentumfilmje, az Egy nap Bohumil Hraballal ugyancsak meghitt barátságuk bizonyítéka.
 
Népes magyar olvasótábora mellett a lengyelek és a spanyolok szeretik a leginkább Hrabal műveit. Halála után negyed évszázaddal a cseh könyvpiacon mennyire van jelen?
Él. Nem tűnt el, mint sok más szerző. A fiatalok körében is népszerű, akik másvalamit találnak az írásaiban, mint amit mi keresünk. New Yorkban nemrég jelent meg A kisautó című novellája. Vékonyka kötet Hrabal lelkifurdalásáról még abból az időből, amikor gyilkosnak érezte magát, mert végzett pár kölyökmacskával. Kerskóban később már egy népes macskasereggel élt.
 
Milyen állapotban volt Hrabal, amikor utoljára beszélt vele a prágai kórházban?
Három-négy nappal a halála előtt jártam nála. Akkor is, előtte is minden alkalommal búcsúzott. „Mindent megírtam, mindent elintéztem, mindent rendben hagyok magam után – mondta –, nem kívánok tovább maradni.” Élete utolsó két évében már kereste is a módját az elmenetelének. Meg akart halni, csak nem tudta, hogyan. Ott állt a szakadék szélén, de valami még mindig visszatartotta. Hrabal úrnak komoly ízületi problémái voltak. Élete vége felé már alig tudott járni. Minden lépés nehezére esett. Azzal védekezett a nemlétezés ellen, hogy minden reggel elbuszozott Prágából Kerskóba, a hétvégi házába. Ha fájt a feje, akkor is ment, mert várták a macskái. Meg kellett etetnie őket. Ezzel az indokkal tudott kikelni az ágyból. Egyszer panaszkodott, hogy szédül, rosszul érzi magát. Akkor maradjon otthon, mondtam, ne menjen sehova. „De ha most ágyban maradok – felelte –, akkor már soha ki nem kelek belőle.”
 
A kórházi ágyát már nem is nagyon hagyta el. Csak szükség esetén.
Már a szobában sem járkált. Egész nap feküdt. Tudtuk, hogy közeledik a vég. Semmit nem változtattak az állapotán. Egy idő után el kellett volna hagynia a kórházat, de felmerült a kérdés: hogyan tovább, mi lesz ezután? Otthon, egyedül? Nem! Idősek otthona? Nem! Rehabilitációs intézet? Nem! Hát akkor? Kereste a megoldást, hogyan lépjen ki a földi életből. És megtalálta! Ha most nem ugrok ki, akkor soha, gondolhatta. Gyors elhatározás lehetett, hiszen csak alsónadrág és trikó volt rajta. Semmit nem vett magára, amikor kiugrott a kórház ötödik emeletéről. Pisztolya nem volt, főbe lőni nem tudta magát. Megmérgezni sem. Mivel? Inkább kivetette magát a szobája ablakán.
 
Elég sokáig feküdt a kórházban.
Tél volt, csúszósak voltak az utcák. Inkább bent tartották őt. Egy régi tévé volt a szobájában. Működött úgy-ahogy, de programot váltani nem lehetett rajta. Elmentem a Sony céghez, hogy kölcsönözzenek neki egy vadonatúj készüléket. Örült nagyon. Amerikai filmeket nézett. Egyszer behívta magához a főorvos az irodájába. Töltött is neki valamit. Hrabal úr zavarba jött, de felhajtotta.
 
Jiří Menzel mesélte, aki a legtöbb Hrabal-regényt vitte filmre, hogy ő is vodkát vitt be neki, mert tudta, hogy annak örül a leginkább.
A baráti köréből mindenki vodkával kedveskedett neki. Megvártuk, míg megitta, és megszabadítottuk az üres üvegtől. Volt, akitől narancsot, banánt, sajtot kapott. Hozzá sem nyúlt. Mindig felpakolva jöttem el tőle. „Jó lesz a gyerekeknek” – mondta.

A főorvos tudta, hogy öngyilkosság történt, mégis úgy tálalta az ügyet a Cseh Távirati Iroda munkatársának, hogy Hrabal úr galambokat etetett, hirtelen elszédülhetett, kihajolt, és kizuhant az ablakon. Gyártott egy legendát.
A rendőrségi vizsgálatban az áll, hogy nem történt erőszak, senki nem lökte ki őt, baleset áldozata lett. Közben öngyilkosság volt. Két hónapja ott feküdt az osztályon, nézzük az ortopédia főorvosa szemszögéből a dolgokat. Attól tartva, hogy esetleg rossz fényt vet rá és a kórházra, ha kiderül, hogy híres páciense végzett magával, kitalálta ezt a bugyuta történetet. Pedig a galambok fel sem repültek az ötödik emelet magasságába. Voltam ott többször, sosem láttam őket. A történet után két nappal konferenciára utazott a főorvos úr Amerikába. Addig le kellett zárni az ügyet. Le is zárták. Azzal, hogy szerencsétlenség történt. Hivatalosan egészen 2020-ig volt érvényben ez a hamis, készre gyártott történet. Akkor aztán a főorvos úr kimondta az igazságot, hogy a nagy cseh író öngyilkosságot követett el. És mint közölte, Hrabal úr mondta is neki, hogy ki fog ugrani.

Lélekben tehát készült rá.
Már otthon, a libeňi lakás erkélyén állva is ezt tervezgette. Mesélte egyszer mellettem ülve a kocsiban, hogy az utolsó pillanatban gondolta meg magát, amikor rájött, hogy az erkélye pontosan a ház főbejárata felett van, és ha rázuhanna valakire, az ő életét is kioltaná. Ezt a lehetőséget tehát elvetette. Aztán kitalálta, hogy könyveket rak stószba a szobaablak elé, és arról fog elrugaszkodni. Be is hordott egy csomó könyvet, de amikor nagy nehezen felmászott rájuk, lezuhant, hanyatt esett, beütötte a szemét, és monoklija lett. Onnantól fogva már nem volt számomra humoros az egész. Egyértelművé vált, hogy csak idő kérdése, mikor fogja újra elszánni magát. A főorvos úr azt is nyilatkozta az egyik lapnak, hogy Hrabal úr kihajította az ablakon a tévékészüléket, hogy lássa, hogyan zuhan, hogyan puffan. Totális hülyeség! A készülék ugyanis túl nagy és nehéz is volt ahhoz, hogy elbírja és odacipelje az ablakhoz. A kórházban sajnos nem javítottak Hrabal úr állapotán. Nem tudták meggyógyítani, talpra állítani. Amikor a rehabilitációs nővér odalépett az ágyához, dühösen elzavarta őt. Minden maradt a régiben. Talán egy pszichológus segíthetett volna rajta. Erre viszont nem került sor.
 
Önnön döntésétől, bátorságától fosztotta meg a kórházban született legenda.
Ami még mindig él a köztudatban. Születésének 100. évfordulójára kiadtak egy emlékérmet. Mit ábrázol? Hrabal urat a galambokkal.
 
A kerskói macskasereg is elválaszthatatlan az egyéniségétől.
Az meg a másik legenda. A polnái és a nymburki sörgyárban is, ahol felnőtt, macskák vették körül. Kerskóban kóbor macskák várták. Kettőt-hármat a sajátjának érzett az évek során, a többi cserélődött. Amint leszállt a prágai buszról, már körbe is vették őt. Tudták, hogy hozza a finom halkonzervet. A hétvégéket rendszerint nála töltötték, vasárnap pedig, ha utazott vissza, szinte dühösen, számon kérőn néztek rá, hogy már megint elmész?! Kérdeztem tőle párszor a kórházban, hogy eljön-e velem kocsival megnézni, mi van a macskákkal. De akkor már semmi nem érdekelte. „Majd egy jólelkű erdész megtalálja őket – mondta. – Puskával.” Két hete voltam Hradištkóban, a sírjánál. Tele van macskaszobrocskákkal. Ha egy idegen állna meg a sírja előtt, aki sosem hallotta a nevét, azt hinné, hogy egy híres macskaidomár, egy cirkuszművész fekszik a sírban.
 
Az a hat év, amit Bohumil Hrabal közelében töltött, mennyire befolyásolja a mai életét?
Kulcsom volt a lakásától, szerződéseket írtam alá helyette, szinte naponta gondolok rá. Álmaimban is megjelenik néha. Beszél hozzám. Mélyen él az emlékeimben. Itt van velem. Nem vagyok fetisiszta, de ereklyeként őrzöm néhány személyes dolgát. A kis kalapját, amelyet méretre varrtak neki a világhírű Čekan cégnél. A hátizsákját. Az ollóját, amellyel a szövegeit „szerkesztette”. Több, géppel írt kézirata van nálam. Pár jegyzetfüzete. Nekem van a legnagyobb fényképgyűjteményem róla. Az első képétől az utolsóig, amelyet én készítettem.
 
Sajnálta valaha, hogy nem született gyermeke? Vagy nem is vágytak utódra a feleségével?
Nem lehetett gyerekük. Eliškát, akit ő Pepsiként emleget az írásaiban, 1945-ben, tizennyolc éves korában megerőszakolták az orosz katonák. Ezt nem sokan tudják. Nekem elmesélte. Azt szokta mondani: „Azért írok, mert nincsenek gyerekeim.” Szerette a gyerkőcöket. Az Arany Tigris sörözőben nemegyszer hívott ki a WC-be, hogy pénzt nyomjon a kezembe. „Fogadja el, maga családos ember!” – mondta. Ő azzal sem foglalkozott, hogy világhírű író. Tudott róla, de nem dicsekedett vele. Azt sem szerette, ha valaki mesternek szólította. „Mester az, aki tud cipőt varrni, vagy tetőt javítani” – mondta. Nem értékelte túl magát. Az írásra úgy tekintett, mint egy önmagával folytatott párbeszédre. „Kényszerből írok – állította –, nehogy leugorjak egy szikláról.” Egész életében attól szenvedett, hogy nem kívánt gyerek volt. Bűnösnek érezte magát, amiért a világra jött. Nem tudott belenyugodni. Az is zavarta, hogy mivel nem tanult az iskolában, mindenkitől ugyanazt a kérdést kapta: „Mi lesz belőled?” Még idős fejjel is gyakran feltette magának ezt a kérdést. „Mi lesz belőlem?” Egy közép-európai értelmiségi vívódása ez. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején született, megélt két világháborút, több rendszerváltást, protektorátust, kommunizmust. Ez éppen elég. Könnyű azonosulni az élettörténetével, mert sok zuhanás van benne. A buddhizmus és a taoizmus tanai szerint élt. Ha lezuhantál, állj fel! Fel is állt mindig. Csak a legvégén nem, a kórház udvarán.
 
A szerző a Vasárnap munkatársa