Aki rendszeresen olvassa a kommentárjaimat, az tudja, hogy nem különösebben rajongok a jelenlegi kormánykoalícióért. Az elmúlt napok során azonban Eduard Heger kormányfő, Jaroslav Naď védelmi miniszter és Ivan Korčok külügyminiszter pontosan úgy viselkedik, ahogy az elvárható az ilyen pozícióban lévő személyektől. Felelősségteljesen, fölösleges pátosz és sallangok nélkül végzik a munkájukat, kiálltak a megtámadott Ukrajna és a szövetségeseik mellett, a háború elől menekülőket támogatásukról biztosították, és úgy tűnik, felelősségteljesen állnak az eljövendő nehézségek elé is. Tudom, hogy szerencsésebb országokban ez az alapfelállás, de Szlovákiában egyáltalán nem az, ezért dicsérjük meg őket. Ugyanígy büszkék lehetünk Zuzana Čaputová államfőre, bár ő morális kérdésekben eddig sem ingott meg. Ami jár, az jár: emeljük meg a kalapunkat Peter Pellegrini és a Hlas előtt is, amely képes volt elítélni Putyin agresszióját, világosan elítélte az orosz támadást, pedig tudta, hogy ezzel szavazókat fog veszíteni.

Persze nem mindenki bírta el a nyomást. A Smerre és a szélsőjobbra kár szót vesztegetni: addig védték a Kremlbe zárkózott szociopatát, míg az maga cáfolt rá a pozitív sajtóra. Szegény Igor Matovič sem tudta elviselni, hogy nem róla szólnak a hírek, és a felsőnémeti határátkelőre sietve újabb zseniális ötlettel állt elő, nevezetesen, hogy pénzt fizetne azoknak, akik ukrán menekülteket fogadnak be. Ez pont ugyanolyan pénzszórás lesz, mint az oltási bónusz, ráadásul érdekes kérdéseket is felvet.

Például: milyen ország az, ahol az embereket pénzzel kell motiválni ahhoz, hogy minimális szolidaritást mutassanak, például beoltassák magukat, vagy segítsenek a menekülteknek.

Matovič azért áll elő ilyen ötletekkel, mert őt magát is csak a pénz mozgatja? Vagy ilyen szomorú véleménnyel van a választóiról? Nem tudom, melyik a rosszabb.

És ha az elmúlt napok csődjeiről beszélünk, sajnos néhány mérvadó szlovákiai sajtótermékről is szót kell ejtenünk, melyek az ukrajnai helyzetet szlovákiai magyar párhuzammal, Donyeck elfoglalását a Csallóköz magyarok általi megszállásával illusztrálták.

Ez nagyon ostoba párhuzam, mert a két helyzet közötti esetleges párhuzamokat jóval meghaladják a különbségek. Értem, hogy valahogy közelebb kell hozni a témát a szlovák olvasóhoz, de ezt nem egy hazai kisebbség elleni uszítással kell elérni.

Ami a Szövetséget illeti, örömmel tapasztalhattuk, hogy képes volt elítélni a háborút, sőt, Forró Krisztián pártelnök vezetésével gyűjtés indult a kárpátaljai magyarok megsegítésére, amibe az egyházak is bekapcsolódtak. Helyes és dicséretes, sajnos azonban vannak vadhajtásaink is. Nem tudok elmenni szó nélkül „a háború ellen kiállok, de Ukrajna mellett nem” típusú megnyilatkozások mellett, melyek a kárpátaljai magyarok hányattatásainak ürügyén próbálnak egyfajta morális magaslatra helyezkedni és onnan ítélkezni. Tisztázzuk: egyáltalán nem helyes, ahogy az ukrán állam a kárpátaljai magyarokkal bánt, és magyarként morális kötelességünk kiállni mellettük.

De amikor azt látom, hogy épp leég a szomszédom háza, nem kezdem el sorolni a múltbeli sérelmeket, hanem segítek megmenteni az életét.

Ki tudja, talán ha látja, hogy gondolkodás nélkül segítek neki, később belátja, hogy rosszul cselekedett. Néhányan itt komoly tévedésben vannak. Néhányan itt azt hiszik, hogy nagyobb magyarok lesznek attól, ha belerúgnak a minden oldalról támadott Ukrajnába. Nos nem, nem lesznek nagyobb magyarok, csak kisebb emberek.

Úgyhogy próbáljunk meg jó emberek és jó szomszédok lenni. Higgyék el, a jó magyar jönni fog ezek után magától.