Vannak azonban olyan férfiak is, akik családjuk és önmaguk biztonsága érdekében a szigorú tiltás ellenére is kilépnek az országból. Leczo Zoltán kollégám és barátom, illetve a királyhelmeci önkormányzat közbenjárásának köszönhetően egy olyan dél-kárpátaljai magyar családapával beszélgethettem, aki a háború kirobbanása után két nappal döntött úgy, hogy családját, otthonát és stabil pedagógusi állását hátrahagyva elhagyja Ukrajnát. Ez a férfi szabadságát és talán életét is kockára tette, amikor az ország elhagyása mellett döntött. Ezért kilétét nem fedjük fel. Bár beszélgetésünkkor még csak néhány órája tartózkodott Szlovákiában, biztos volt benne, hogy hamarosan viszontláthatja szeretteit: köztük a feleségét és kislányát. Azóta már a család minden tagja a határ szlovák oldalán van. Az, hogy milyen jövő vár rájuk, vagy hogy hogyan folytatják eddigi életüket, a jövő titka.

Miért döntött úgy, hogy elhagyja Ukrajnát?

A feleségem ötlete volt. Nagyon megijedt, mert szinte minden 18 és 60 év közötti hadköteles férfit behívhatnak katonának. Ő akarta, hogy eljöjjek. Mivel magyar útlevelem is van, azon is gondolkodtunk, hogy együtt jövünk át a határon, de még így sem voltunk benne biztosak, hogy átengednek minket. Idefele jövet több olyan családdal is találkoztam, akik közül a férfiakat azonnal visszafordították a határon. Egy rövid ölelés és néhány csók után jött a sírás. Mindez a gyerek szeme láttára. Ilyenkor elérzékenyül az ember, az viszont megnyugtat, hogy beszélgetésünk pillanatában odahaza, Kárpátalján még nincs katonai fellépés. Bár a rendőrök aktívabbak, több a közúti ellenőrzés, katonáknak egyelőre semmi nyoma, de még így sem mentem sehova, igyekeztem otthon tartózkodni. Attól tartottam, hogy megkapom a katonai behívót és elvisznek a családomtól egy olyan helyre, amihez nekem semmi közöm. Ez nem az én háborúm. Továbbá nem nem hiszem, hogy Ukrajna bármit is tehet az oroszokkal szemben.

Milyenek most a kárpátaljai hétköznapok?

Az Ukrajnában zajló háború, azon belül a katonai tevékenység Dél-Kárpátalja területein egyelőre nem érzékelhető. Ettől függetlenül mindenki fél, hisz senki sem tudja, mit hoz a holnap. Vagy minden alapvető dolgot megvesznek a boltban, megtankolják az autójukat és felkészülnek a lehető legrosszabbra, vagy fogják magukat és útnak indulnak. Amikor csütörtök reggel kitört a háború, minden pedagógust behívtak az iskolába. A gyerekeket hazaküldték, de közülük is sokan pánikba esve zokogtak. Kicsik még, de érzik és hallják, hogy baj van. A Beregszászhoz közeli ismerősöktől hallottam, hogy a kiadó lakások, szállodák és hotelek tele vannak a keletről menekültekkel, a falvakban pedig egyre több olyan kijevi van, aki már fél évre előre kifizette a lakbért, mert ott szándékoznak maradni. Érthető, hogy ők is félnek, de azért is bérelnek előre, hogy más ne vehesse ki őket. Vélhetően egyre több menekült fog érkezni Kárpátaljára, éppen ezért az állami fenntartású intézmények már most arra készülnek, hogy ők is befogadják a menekülteket. Nincs mindenkinek arra pénze, hogy szállást foglaljon. Tudomásom szerint Beregszász környékén már most is vannak olyanok, akik Kijeven túlról érkeztek.

Milyen volt az ide vezető út? Hogyan sikerült átjönnie?

A magyar útlevelemmel tudtam átjönni a határon, mert ha az ukránt adtam volna, akkor katonaköteles férfi létemre azonnal visszafordítottak volna. Reggel elindultam a határra, ahol nagyjából három órát vártam a sorban. Az útlevélhez természetesen más segítségre, mondjuk úgy, hogy az ukrán határőrök motiválására is szükség volt. Ennek a motivációnak a mértéke természetesen attól is függ, kinek milyen ismeretsége van. Persze olyan is van, hogy valakit még így is visszafordítanak. Bár a zöldhatáron való átsurranás lehet, hogy egyszerűbb megoldás lenne, de mivel nincs a határ közvetlen közelében katonai jelenlét, az emberek ezzel a megoldással még nem próbálkoznak.

Gyávaság az, ha egy hadköteles férfi a háború elől menekül?

Az, hogy most itt vagyok a határ túloldalán, sokaknak talán úgy tűnhet, hogy a családomat hátrahagyva gyáván elmenekültem a gondok elől. De ahogy már mondtam, engem ez a háború nem érint, hiszen nemhogy nem tartom magam ukránnak, de még ukránul is alig tudok. Azért vagyok itt, mert a családommal szeretném leélni békességben az életemet. Biztos vagyok abban, hogy Kárpátalján a határ menti részt nem fogják bántani. Inkább attól kell félni, hogy a sok menekült ott rekedhet, és amikor felgyülemlik a rengeteg dühös ember, elfogy a víz és az élelem, vagy ha akadozni kezd az ellátás, akkor az emberek nagyon könnyen egymásnak esnek. Az ember génjeibe a túlélés van bekódolva, a túlélés miatt pedig mindenre képesek vagyunk.

Most, hogy már itt van, hogyan tovább?

Fogalmam sincs, mi és hogyan lesz. Igaz, Ukrajnában van egy állami munkahelyem, ahova vissza kell mennem, és az is igaz, hogy Európában per pillanat nincs háború, de ha a feleségem és a gyerekem netán Ukrajnában rekedt volna, akkor én is visszamegyek. Ez természetesen óriási következményekkel járna, biztos vagyok benne, hogy sokaknak feltűnne, hogy egyszer csak újra megjelentem odahaza. Szerencsére itt is van egy jó barátom, akinek nagyon sokat köszönhetek, és a feleségemnek is vannak külföldön ismerősei. Tanult emberek vagyunk. Akaratból nincs hiány, egészségesek vagyunk, van két kezünk és két lábunk. Ahhoz, hogy egy családként együtt maradhassunk és így élhessünk, bármennyire is nehéz elképzelni, de ennél többre nincs szükség.