Aki egy kicsit is jártasabb a világhálón, gyakran tapasztalhatja, hogy érzékeny történelmi évfordulók nyomában gyakran milyen hangulat gerjed, a „hozzászólás-cunami” pedig sokszor mennyire nem a megértéshez és tisztázáshoz, hanem az indulatok fokozatos szításhoz vezet csak. Pedig azt gondolhatnánk, hogy az utókor (ál)bölcsességének nyugalma a kései érdeklődőnek „kényelmes fedezéket” nyújt az indulatokkal szemben.

Simon Attila örvendetesen minden szempontból „korszerűtlen”: munkáiban ugyanis nemcsak igyekszik elkerülni az egyoldalú megítélésnek ezeket a csapdáit, hanem emellett előszeretettel bontja le az „elvárt” és rögzült értelmezési sémákat is. Előbbire jó példa, hogy se Károlyit, se Horthyt nem a gyakran tapasztalható ideologikus megközelítés talaján állva mutatja be. Ahogy fogalmaz: „[t]örténelmünk tele van tehetséges és tehetségtelen, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy egy ország vezetésére alkalmas és kevéssé alkalmas politikusokkal. Károlyit, miképp Horthyt is az utóbbiak közé sorolom, de azt egyikük esetében sem vonom kétségbe, hogy az ország és a nemzet érdekében akartak cselekedni. Hát nem mindig sikerült.” Simon szerint ezen túlmenően „a múlt értelmezése nem lehet sikeres, ha az adott korban élők nézőpontját és szempontjait figyelmen kívül hagyjuk”. Ez a kortársi nézőpont pedig gyakran szükségképpen ellentmond az előfeltevéseinknek, így azé az idős rimaszombati polgáré is, aki a várost visszafoglaló Vörös Hadsereg képviselőjétől azt kéri számon, hogy „ha már azt hirdetik, hogy mindenkinek jobb lesz”, akkor foglalják vissza azt a területet is, ahonnan nyaranta szokásosan a havasi túróját beszerezni szokta. A nemzeti tragédia árnyékában meglepőnek tűnhet, hogy az egyént gyakran mennyire érthető emberi szempontok vezérlik.

Új kötetében Simon csupa ilyen alulnézeti perspektívát érvényesít, hogy bemutassa, mit érzett és érzékelt „a felvidéki magyar ember 1919 tavaszán vagy nyarán”. Abban az időben, amikor a trianoni trauma már elkezdődött, de még minden megváltoztathatónak és ideiglenesnek tűnt. A kötet témája ez a „bizonytalan átmenet”, „annak a döntő többségében magyar nyelvű lakosságnak a szempontjából, amely a Pozsonytól Királyhelmecig húzódó, ma Dél-Szlovákiának nevezett térségben élt.”

A kötet megírásához Simon levéltári források imponálóan széles körét nézte át, és kutatott prágai, kassai, pozsonyi, budapesti, besztercebányai, lévai, rozsnyói és komáromi levéltárakban is, és noha a Covid-járvány miatt a tervezett újabb prágai és bodrogközi kutatásait kényszerűen le kellett fújja, legalább – írja – több ideje jutott a már összegyűjtött levéltári anyagainak az elemzésére. Emellett a témájához legfontosabb munkákra építő felhasznált szakirodalom-lista mellett és különböző adattárak használata mellett sikerült a napisajtó mintegy negyven tételre rúgó számait is átböngésznie.

Jönnek!

Az utolsó háborús év, 1918 végére teljesen belefáradt az ország. Eddigre a lakosságot már ezernyi nyavalya sújtotta: a mindennapokat alaposan megnehezítő nélkülözések, jegyrendszer, tűzifahiány és riasztó infláció, sőt, ha mindez nem lett volna elég, ezeken kívül még valódi betegséghullám is: az elmúlt években többet emlegetett spanyolnáthajárvány. Mindezekről, kiegészítve az őszirózsás forradalom helyi eseményeivel és a közrend meggyengüléséről tanúskodó zavargások bemutatásával, szól a kötet második fejezete (Az utolsó magyar ősz). Simon nézőpontja lokális: a fejezetben a jellemzően nagyobb fókuszt kapó országos „nagypolitikai” események ritkán olvasható helyi lecsapódásáról tájékozódhatunk, így példákat a fosztogatásokra és zavargásokra (utóbbiakban gyakran a helyi rendet fenntartani hivatott nemzetőrségek érintettségével), a szénellátás akadozására – amely ügyek kezelése leginkább lekötötte a frissen megalakult helyi nemzeti tanácsok energiáját.

A következő fejezet (Jönnek a csehek) a Felvidékre érkező cseh hadsereg megszálló tevékenységét és ennek szakaszait veszi számba. Különösen érdekes a megszállókat fogadó lakosság gyakran eltérő magatartása: van példa arra, hogy örömmel fogadják a bevonuló csapatokat (mint Turócszentmártonban), és volt, ahol hűvös távolságtartással (mint Ruttkán vagy Zsolnán). Amint Simon Attila leszögezi, ez az elutasítás nem annyira az impériumváltással szembeni húzódzkodásból fakadt, hanem a „benyomuló csapatokkal való találkozás tapasztalataiból”. Fegyelmezetlenségük miatt a Zsolna környéki csehszlovák csapatok például kifejezetten rossz benyomást tettek a lakosságra, amint azt egy amúgy csehszlovák párti orvos is kifejezte („Ez egy minden fegyelemnek híjával levő csőcselék volt, és az egész környéken olyan rossz benyomást tett, hogy az egész lakosság határozottan csehellenes hangulatú.”). Másutt pedig, így Dunaszerdahelyen is, épp ellenkezőleg: a helyi lumpen elemek január 4-i és 5-i féktelen fosztogatásai miatt egyenesen a városi polgárok küldöttsége hívta be a csehszlovák csapatokat, hogy azok a rendet helyreállítsák.

Ezek a kínálkozó előítéleteinkkel szembeni helyi példák mindenképpen a kötet legérdekesebb újdonságai. A fejezetben számos jó példát sorakoztat fel a szerző arra, hogy korántsem volt teljesen egyértelmű, hogy a hatalomváltás békés formában megy végbe; több helyütt a lakosság elszánt volt, hogy fegyverrel is védeni fogja szülőföldjét (ezt erősítették azok az általános szólamok is, hogy a magyar kormány elkötelezte magát az ország területi egységének védelme mellett – amik utóbb inkább tűnnek üres ígéreteknek, mint tényleges ellenállási tervnek), másutt a helyi polgárság az „érkezők” hírére inkább elvetette a fegyveres harc lehetőségét.

Simon a fegyveres honvédelem elmaradásában a Károlyi-kormányzat hadseregszervezési kudarcait (kevesen jelentkeznek a toborzásokkor) is fontos oknak tartja, valamint azt, hogy ekkorra a magyar diplomácia „légüres térben mozgott” (azaz nem volt külföldön elismert legitim magyar politikai vezetés), de legfőbb szerepet a „korabeli magyar társadalom állapotának” tulajdonít. Jó példa erre az 1918-as „szomorú pozsonyi karácsony”: a sajtó előbb arról tájékoztatott, hogy december 22-én a pozsonyi katonatanács a város fegyveres védelme mellett kötelezte el magát, másnap ugyanezt cáfolták, a polgárság visszakozását a tényleges harctól pedig jelezte, hogy december 19-én a Pozsonyi Német Néptanács a magyar kormánynak küldött levelében már éppen a harc értelmetlenségét és a városnak okozott anyagi (gazdasági) károkat és felesleges vérontást hangsúlyozta.

Simon ezzel határozottan állást foglal a hadseregszervezés elmulasztásában való egyszemélyi felelőskeresés divatjával szemben is, és jó példákkal támasztja alá, hogy a fegyveres honvédelem elmaradásáért egyáltalán nem csak Károlyi Mihály miniszterelnököt, majd köztársasági elnököt vagy Linder Béla hadügyminisztert terheli kizárólagos felelősség.

Az erőszak

A megszállás egyáltalán nem mindenhol egyformán és egy időben ment végbe, a szerző összefoglalta ennek kézzelfogható földrajzi, térbeli és lelki dimenzióit is. Amíg a csehszlovákok a városokat jól látható és érzékelhető módon vették át, addig vidéken a megszállókkal való kontaktus csak szórványos volt, és – olvashatjuk – „még heteken keresztül is csupán az itt-ott megjelenő csehszlovák járőr volt az, ami az impériumváltást a lakosság eszébe juttatta”. A hosszú háború és az azt követő felfordulás után a megszállás első hetei a legtöbbeknek kiszámíthatóságot és rendet jelentettek, noha a cseh jelenlét ideiglenesnek és átmenetinek tűnt csak.

A törékeny béke 1919 februárjában ért véget, amikor kiderült, hogy ez a terület véglegesen Csehszlovákiához kerülhet, ezt követően pedig mindenhol megjelent az erőszak: Losoncon a kokárdát viselő tüntetők és a katonaság között került sor összecsapásra, február 12-én pedig 7 pozsonyi polgár életét oltotta ki a csehszlovák katonák sortüze. (A pozsonyi sortűz megítélése mai napig vitás kérdés, kevés kivételtől eltekintve, a tragikus incidenst a közelmúlt szlovák történetírása magyar provokációra – csehszlovák katonákra támadó magyar civilek akciójára – adott válasznak tartja.)

A sztrájkhullám ugyanakkor folytatódott, másnap Losoncon, március elején Komáromban, majd Kassán – a tiltakozások legfőbb motivációja, Simon szerint, egyáltalán nem a szlovák narratívában máig szinte kizárólagosan hangsúlyozott fegyveres felkelés kierőszakolása volt (noha a demonstrációk politikai céljait elismeri), hanem az egyre húsba vágóbb szociális problémák kezelésének a határozott követelése. A berendezkedő csehszlovák hatalommal szembeni ellenállást erősítette a csehszlovák hadseregbe való gyors belépést elrendelő katonai behívók kiküldése is (még jóval a párizsi békekonferencia tényleges határmegállapító döntése előtt), ami heves tiltakozást váltott ki, és sokszor Magyarországra való szökést eredményezett az érintettek részéről.

Az átgondolatlan sorozás okolható a március 20-i zselízi tragédiáért is, amikor a parancs ellen tiltakozó fiatalok csoportjába este a megerősített járőrcsoport belelőtt (ennek következményeként öten vesztették életüket). E sajnálatos események mellett Simon számba veszi a hétköznapi erőszak legkülönfélébb megnyilvánulási formáit: a döntően magyarok lakta térségre koncentráló internálást, a Magyarországi Tanácsköztársasággal szembeni harcokat (csehszlovák–magyar háború) és a máig minden részletében nem tisztázott május 1-jei komáromi áttörést (amikor a Duna bal parti Komárom elfoglalására indult támadás alatt a csehszlovák fél mintegy húszfős veszteséget szenvedett, de amelynek a megtorlása során becslések szerint akár 3-400 főt is meggyilkolhattak a csehszlovák legionáriusok az Erzsébet szigetre és a várba szorultakkal szembeni vérengzés során).

A szerző külön fejezetben tér ki (A hivatal és nyelve) a hatalomátvétel „anatómiájára”. Arra, ahogy a megszállt területeket az államhatalom a csehszlovák állam vérkeringésébe illeszti be – a hivatalok átvételétől a szimbolikus gesztusokon (mint a középületek „átlobogózása”) át a rendeleti kormányzásig, a hűségeskü megkövetelésétől az államhatalom számára legnagyobb nehézségnek számító új közigazgatás kiépítéséig. A kötet VII. fejezetében (A szimbolikus térfoglalás eszköztára) Simon olyan szimbolikus lépésekkel is megismerteti az olvasóit, amelyek a korban még inkább felértékelődtek: Kassán egy május 24-i napon kisebbfajta csődületet okozott egy ablakból kilógatott piros-fehér-zöld zászló (amiről a tömegoszlatás után kiderült, hogy olasz zászló).

A közterek átalakítása („magyartalanítása” és „szlovakizálása”), az intézményekre felhelyezett szlovák nyelvtáblák magyar hivatalnokok részéről történő merev elutasítása, a betiltott március 15-i ünnep és a meggyalázott (megcsonkított, ledöntött) magyar szobrok mutatják, hogy az államfordulat időszakában a szimbolikus gesztusoknak (az ünnepeknek és emlékezéseknek) is mennyivel nagyobb szerepe volt, a fordulatot követően pedig az új államhatalom mennyire törekedett saját szimbólumai áterőltetésére – a köztéri táblacseréktől saját, a magyar (és német) lakosság számára teljesen idegen ünnepek bevezetéséig.

Könyv bátkai fiúknak és mindenki másnak

A könyv időhatárát egy a háborúba belefáradt ország 1918-as őszi helyi eseményei és a történelmi Magyarország felbomlásának helyi folyamata, valamint 1919 kora telének időszaka adják. Simon legújabb kötetében ez a radikális változásokkal járó hosszú év bontakozik ki, amelyben a felvidéki régió magyar lakossága többségi státuszúból kisebbségivé vált, és amelynek végére az új csehszlovák állammal szembeni ellenérzését fokozatosan feladta és a „pragmatikus elfogadás pártjára állt”. Ebben – Simon szerint – a hosszú bizonytalanság után az állandóság iránti vágy is szerepet játszott.

„Fiúk, higgyétek el, ez a ti történetetek is” – szól a bevezető-végi ajánlás a szerzőtől, szülőfalujában, Bátkában lakó barátainak, akik gyakran unszolták, írjon végre róluk is egy könyvet. Most akkor végre itt van ez a könyv is, reméljük, közülük is minél többen elolvassák!

Simon Attila: Az átmenet bizonytalansága. Az 1918/1919-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig. Somorja–Budapest, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2021.