Jó pár filmet forgattak az elmúlt években az apokalipszisről. Ahol a történet a világvégét járja körül. Ami elkerülhető lett volna, mégis bekövetkezik. Több közös szál van ezekben a mozikban. Az egyik az, hogy az emberi gőg legvégül mindig szeretetbe simul. Minden, ami addig ellentéteket szült, eltörpül. Országok közötti viszályok, szekértáborok közötti ellentétek. Egymástól elforduló, évek óta nem beszélő apák és fiúk, bagatell dolgokon a végletekig összevesző testvérek találnak egymásra az utolsó napon, gyűlnek össze a rég elhagyott családi fészekben újra, és összekapaszkodva várják, hogy a mindent elborító tűzgolyó végigsöpörjön a földön. Rajtuk is, a pillanat törtrésze alatt.

Ezekben a filmekben az is közös, hogy hiába hoztak kasszasikert, és hiába lenne jó üzlet, nem forgathatnak újabb részeket, mert nem lehet folytatás. Egyszerűen azért, mert nem maradt egyetlen filmbeli szereplő sem, akivel tovább szőhetnék a cselekményt, és nem maradt egyetlen képzeletbeli helyszín sem, ahol megtehetnék. Hogyan is gondolhatja bárki, hogy a valóságban nem ugyanez történne? Itt sem lenne újabb rész, nem lenne folytatás.

Azokat, akik háborúba sodorják országukat, akik vérontásról és fegyvernyugvásról döntenek, akik a mindenek urai, erős bunker védi. Úgy gondolhatják, hogy bárhová fajulnak is a dolgok, ők biztonságban lesznek a jól felszerelt, vízzel, élelemmel, energiával ellátott luxusbunkereikben. De hogyan adhatna egy bunker magánya biztonságot? Hogyan gondolhatja bárki is azt, hogy a hátralévő, rövidke vagy hosszú életében valaha is előmerészkedhet a föld alól? A többiek pedig, akiket sem testőrök hada, sem atombunker nem véd, hová is mehetnének? Vannak csaknem nyolcmilliárdnyian ezen a földön.

Láthatjuk, hogy már most, pár nap után milyen borzalmak történnek Ukrajnában. Szülészetet bombáznak, tömegsírba temetik a civil áldozatokat. Akik maradnak, éheznek. Fűtés nélkül, sötétben kuporogva virrasztják át álmatlanul a fagyos éjszakákat a pokollá vált szülőföldjükön. Akik menekülnek, hátrahagyják mindenüket, amiért egy életen át dolgoztak. Elindulnak az ismeretlenbe. A pénzük fabatkát sem ér. Ráadásul korántsem lehetnek biztosak abban, hogy bármeddig mennek is, nem éri utol őket a háború.

A háború, ahol nőket erőszakolnak meg. A békében boldog az együttlét. Nagyobb őrület, nagyobb ostobaság elképzelhetetlen a földön a mai fegyverkezési versenyben, mint egy újabb világháború. Mégis itt vagyunk a küszöbén. A szomszédunkban bombák rengetik a földet, városok borulnak lángba és romba dőlnek, civilek, gyerekek halnak meg. Ideje kimondani újra. Ember! Szeretkezz, ne háborúzz!