A verbunk

A 19. század elejéig a katonaság állományának a feltöltésére két módszer szolgált: az egyik a tízévenként lebonyolított kötelező sorozás volt, ugyanakkor ha háború volt, akkor erre gyakrabban került sor. Ilyenkor az Országgyűlés által meghatározott újonclétszámot megyékre bontva töltötték be. A többnyire a parasztságból és a városi proletárság sorai közül besorozott legények gyakran igyekeztek a parancsnak ellenszegülni és megtagadták a berukkolást, a sorshúzással járó újoncállítás ezért annak ellenére nehézségekbe ütközött, hogy az ellenszegülőkre szigorú büntetés várt. A katonaság létszámának utánpótlására szolgáló másik technika az önkéntes (persze valójában sokszor ez is inkább erőszakos) újoncállítás volt.

A katonának állás egyik szimbolikus aktusa volt a verbunk. A műfaj elnevezése a német werben=toborzást, csalogatást jelentő főnévi igenévből származik, ami többé-kevésbé le is fedi a szó tartalmát. Akik verbuváltak, azok katonákat toboroztak a seregbe, egy jobbára mesterségesen kreált táncos-zenés mulatság kulisszái között. Olyan helyek, ahol sokan megfordultak, például a vásárok vagy egyes ünnepnapok különösen alkalmasak voltak újoncok befogására és a katonaéletmód népszerűsítésére. A zenét, amelyet külföldön többnyire rezesbanda játszott, idehaza kevés kivétellel cigányzenészek muzsikálták. Az, hogy a verbunkok dallamai mennyire sokszínűek voltak, jól mutatja, hogy a 19. század legendás cigányprímása, Bihari János közel 90 különböző verbunkot tudott eljátszani.

A különféle legényes és ugrós táncokból a 18. században kialakult új műfaj létrejötte elválaszthatatlan volt a felvilágosodás időszakának megváltozott szellemi klímájától és kulturális pezsgésétől. A korszak, amelyben megfogant, a nemzeti öntudatosodás és a kultúra felvirágoztatása iránti össztársadalmi igény időszaka is. Az új kor új táncot igényelt, és ahogy az lenni szokott, a keresletre kínálat is érkezett: a nemesi magyarságtudat hagyományaiból és a paraszti kultúra férfitáncainak mozdulataiból – különösen az egyes botolókból – merítő verbunk. Az új és sajátosan magyar katonatánc rövid idő alatt hallatlanul népszerűvé vált. Köszönhető volt ez annak is, hogy a korábbi gyors, figuratív férfitáncok helyett ritmusa lassúbb lett, ezáltal pedig a mozgásnak súlyos, különleges és komoly karaktert kölcsönzött. A nemzeti nagykorúvá válás és a nyelvújítás időszakában megkísérelték a tánc német elnevezését is magyarosítani. Utóbb, bár felmerült a „táborozó”, a „toborzó”, sőt, a ma már meglehetősen furcsán hangzó „hadrász” elnevezés is, a név maradt, ami volt. Különösen azért, mert a paraszti társadalom ellenállt a táncnyelvet is próbálgató újító törekvéseknek.

A verbunkot az improvizativitásnak kedvező szóló formában és a szabályosabb, többnyire táncvezetővel irányított és csoportosan járt körformában is táncolták. A tánc hamar meghonosodott és rendkívül elterjedt. Rövidesen a legtöbb tájegység kialakította a maga sajátosan egyedi variánsát. A zene eltérései, a változékony dallamok mellett a tánc is sokszínű volt. Ezt nemcsak a mozgások különbségei jelzik, de az is, hogy a táncolók – régiótól függően – eltérő térformákat alakítottak ki és jelenítettek meg.

A verbunk nevének eredetében is emlegetett csalogatás persze mindenkor érthető volt: a fiatal férfiak sokszor ódzkodtak a hosszas katonaidőtől, és kevesen akarták a szigorú fegyelemért feláldozni az addig megszokott életüket. A verbunkosok ezért a hazafias, patrióta érzelmek felélesztése mellett kezdettől építettek a hagyományos férfiúi erények (erő, leleményesség, állhatatosság, virtus) felmagasztalására. Annyi bizonyos, hogy a fiatal hölgyek jelenlétében járt férfitánc a megteremtett hangulat segítségével sokkal vonzóbbá és elfogadhatóbbá tette a berukkolást azok számára, akik amúgy erre önként nemigen adták volna fejüket.

A huszárság

Ha a verbunk a forradalom ünnepi aktusa, akkor emblematikus alakjai a márciusi ifjak és a kivégzett tábornokok mellett minden bizonnyal a huszárok. A szakirodalom jobbára egységes abban, hogy a huszárság első bizonyított megjelenési formája a 15. századhoz kötődik. Ugyan ezt megelőzően is előfordul – elsősorban családnévként –, az első funkcionális említése Hunyadi Mátyáshoz kötődik. Mátyás 1481-ben, apósának, a nápolyi királynak írt levelében szólt az ütközeteiben olyan kiválóan használható könnyű fegyverzetű lovasokról, akiket – ahogy a levélben olvashatjuk – huszároknak nevezett.

Az uralkodó elismerését a könnyűlovas harcmodort továbbfejlesztő alakulatok gyakran kivívták, különösen sikeres bevetésükre az 1474-es sziléziai háborúban a cseh–lengyel hadakkal szemben került sor.

Korai előzményei, elszórt nyomai ugyanakkor a 15. század előtt is kimutathatók, vannak, akik egészen a 11–12. századtól valószínűsítik a huszárság katonai működését. Így viszont a 15. századi jelenlét sokkal inkább újjászületés lehet inkább, mintsem a kezdet. A korszakkal foglalkozó hadtörténészek szerint a huszárság sikerrel őrizte meg a már a honfoglalás előtt is alkalmazott – a sztyeppei lovas-nomád népekre jellemző – lovas hadviselési technikát és taktikát. Ennek stabil elemei a következők: váratlanul és gyorsan lebonyolított támadás és a színlelt visszavonulásból – az ellenséges rohamozó lovasalakulatok fellazulását kihasználó – heves visszacsapás.

A huszárok jelenléte a török időket jellemző végvári küzdelmekben is kimutatható, de végig ott vannak a Habsburg-uralkodók kötelékében Bécs nyugati háborúiban. Szomorú tény, hogy az ország három részre történő szakadását követően sokszor nemcsak a Habsburg királyság, de az erdélyi fejedelmek oldalán is szerepelnek, nemegyszer egymás alakulatai ellen aratva sikereiket. Korántsem lehet meglepő, hogy a huszárság összefonódott a kuruc hagyománnyal is: alakulataik szerepet játszanak nemcsak a török kiűzésében és Buda oszmán hadaktól való felszabadításában, de jelen vannak a kuruc generálisok, Vak Bottyán és Bercsényi Miklós hadainak kötelékében is. Az első huszárezredet a 17. század végén, 1688-ban szervezik meg, ők lettek a híressé vált Nádasdy-huszárok. Jelenlétük II. Rákóczi Ferenc szabadságharcától sem elválasztható, kuruc huszárszázadok álltak Ocskay brigadéros, Borbély Balázs, Bottyán János és Béri Balogh Ádám irányítása alatt.
Ismereteink szerint a huszárok által gyakran alkalmazott taktika a 18. században változott meg alapvetően, amikor a század háborúit ismét végigharcolták.

Nagy Frigyes porosz uralkodó volt az, aki kezdeményezte, hogy a könnyűlovasság a továbbiakban olyan intakt katonai alakulat legyen, amelynek tagjai zárt rendben, kétsoros vonalban rohamoznak. Ez – az újkori hadviselés igényeihez sokkal jobban illeszkedő – fegyelmezettség annyira bevált, hogy alkalmazása egészen a Nagy Háborúnak titulált első világégésig tartott, amikor a huszárok nemegyszer már le is szálltak a lovukról és gyalogos módon is harcoltak. A huszár alakulatokat vezető parancsnokok közül is kiemelkedik Hadik András, az egyetlen, aki magyarként lett a bécsi Legfelsőbb Haditanács elnöke, és a csángó Hadikfalva névadója.
A kulturális emlékezetben a huszárság jelenléte leginkább az 1848–49-es forradalomban rögzült. 1848 végére a létrejött Nemzetőrség és a toborzást követően felállított honvédalakulatok mellett már 18 huszárezred harcolt a magyar forradalmi kormány oldalán, szinte mindenütt komoly szerepet vállalva az ütközetekben. 

A tavaszi hadjárat ütközetei (Isaszeg, Tápióbicske, Kápolna, Nagysalló és Komárom) és a benyomuló orosz hadakkal szemben vívott egyre reménytelenebb csaták a huszár alakulatok hősies szerepevállalása miatt is híressé váltak. A külsőre is parádés megjelenés mellett ennek a helytállásnak volt köszönhető, hogy a forradalom legkülönfélébb ábrázolásai közt dominálnak a huszárábrázolások. A „műfaj” két évtizeddel a szabadságharc bukását követően rohamos hanyatlásnak indult, az első világháborúban indított lovasrohamok már nagyrészt eredménytelenek voltak a szembenálló felek géppuskafészkei miatt. A huszárság intézményét végül 1954-ben számolták fel.

A kokárda

A kokárda (színes szalagból készült kör alakú „rózsadísz”, vagy közkeletűbb nevén: szalagrózsa) máig az egyik legjelentősebb nemzeti szimbólumunk. Használatának „gyökere” feltehetőleg a késő középkori heraldikai szimbólumokra vezethető vissza, amikor a szembenálló felek a csatatéren ezek segítségével is igyekeztek megkülönböztetni magukat. A messzebbről is látható színes kalapdíszek a kakastaréjhoz hasonlítottak, a szó, hogy kokárda ezért is ered a kakastaréj francia elnevezéséből (=cocarde). Használata később a 18. század nagy részében már politikai szimpátiát fejezett ki, különös szimbólummá viszont a francia forradalom alatt vált, és az ekkori kokárdák színei meghatározták a nemzetgyűlés által megalkotott trikolór francia zászlót is. A fehér-kék-piros kalapdísz első viselője – legalábbis a francia hagyomány szerint – Gilbert du Motier de la Fayette (közismert nevén: Lafayette) francia katonatiszt és politikus volt, aki 1789. július 17-én szólította fel a csapatait, hogy tűzzék ki a háromszínű kokárdát.

A három nemzeti szín minden bizonnyal egyik legkorábbi előfordulása egy zászló Pónik (ma Poniky, Szlovákia) 14. századi templomának freskóján. Az Árpád-házi királyok piros és fehér színéhez ugyanakkor csak a 16. század második felétől kezdve kapcsolódott a magyar címer kettős halmának zöld színe is. A használatuk még nem vált általánossá, a zászlók mellett előfordultak koronázási szőnyegen, pecsétekhez tartozó sodronyzsinórokon és időnként okleveleken is. A zászlókon forgalomban voltak más összetételű jelképek is, például a Rákóczi-család kék-vörös színt használt, piros-fehér-zöldet pedig előszeretettel alkalmaztak a Habsburg-uralkodók magyar uralkodókként kiadott okmányaikban. A nemzeti ébredés időszaka magával hozta a hangsúlyos igényt is, hogy a nemzet saját, közös szimbólumaival is kifejezze magát, a nemzeti színek használata így megjelent öltözékeken és használati eszközökön is.

A magyar hagyomány ugyanakkor, érthető módon, 1848. március 15-éhez köti a kokárda megjelenését. Az első kokárdát az egyébként nemzeti színű selyemruhával is rendelkező Szendrei Júlia készítette a radikális ifjúság egyik vezérének számító költő férjének, Petőfi Sándornak, Laborfalvi Róza pedig Jókai Mórnak. Jókai a Nemzeti Színház Bánk Bán-előadásán tartott szónoklatában felszólította a megjelenteket, hogy a kitört forradalom támogatásának jeleként viseljenek kokárdát és azt a francia gyakorlattól eltérően ne a kalapjukon, hanem a hajtókájukra tűzve, vagy a szívük fölötti mellrészen viseljék.

E jelkép viselője ezzel a gesztussal hitet tehetett a forradalmi ifjúság célkitűzései és a magyar hazafias eszmék mellett. Jókai úgy tartotta ugyanis, hogy „(…) jelenleg a nemzeti kokárda a reformerek színe, a békés átalakulás embereié, mentül nagyobb e toll vagy kokárda, annál nagyobb az ő istenbeni bizodalmuk és megelégedettségök.” A kokárdára akkora igény volt, hogy voltak városok (így például a források szerint Kolozsvár), ahol a nemzeti színű szalag a boltokból elfogyott, a városi felvonulók sorai közé így azt a saját készleteikből készítő nők az ablakaikon keresztül szórták. Egyik későbbi írásában pedig az 1848. március 15-i Bánk bán-előadáson a kokárdaviselésre buzdító ominózus felhívására így emlékezett vissza: „Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.”

A piros-fehér-zöld színek az erőt, a hűséget és a reményt fejezték ki. A nemzeti színű szalagokat eredetileg körbehajtották, ahol a szalagok összeértek, ott rögzítették és pántlikákkal egészítették ki. A kokárda színéről – pontosabban a színek helyes sorrendjéről – azonban megoszlanak a vélemények. Ma mindkét színváltozat kapható, az is, amelynek külső köríve zöld, a belső fehér, a legbelső pedig piros, illetve az is, amely „belülről kifelé” haladva követi a magyar trikolór színeit (azaz: piros-fehér-zöld). Formáit tekintve három változata elfogadott: a nemzeti színű körbehajtott szalag, ugyanez a forma, amikor a körrózsát lelógó pántlikákkal egészítik ki, valamint az egymásra hajtott nemzeti színű szalag.