A nagyapám, Leonyid Jerligin harcolt a második világháborúban, és a bátorságáért Vörös Csillag Érdemrenddel tüntették ki. Az oroszok máig büszkék a Vörös Hadsereg győzelmére.

Amikor fiatal voltam, azt képzeltem, hogy hősként halok meg a második világháborúban, a testemmel fogom fel a fasiszták golyóit, és így mentem meg azt a lányt, aki akkoriban tetszett nekem.

Az orosz kisfiúk romantikus képzelgéseit nagymértékben támogatta a szovjet kinematográfia és a zenei szcéna. Csupán a későbbi filmekben történtek óvatos utalások a háború brutalitására és a nőkre, akiket orosz katonák erőszakoltak meg. Az oroszok úgy érzik, megmentették Európát a fasizmustól, és Európa ezt sohasem köszönte meg igazán.

Győztes nemzetnek tartják magukat. Az átfestett tankokban és az átmázolt pozsonyi Slavínban az európai fasizmus felemelkedését látják. Nem értik, mi történik, és meggyőződésük, hogy Európában valóban újra erőre kap a fasizmus.

A legnagyobb paradoxon azonban az, hogy épp a szélsőséges mozgalmak és a fasiszták látják Putyinban a demokratikus társadalmi berendezkedés alternatíváját.
Marian Kotleba nem érti, hogy ha az oroszok ismét ellenőrzésük alá vonnák Európának ezt a részét, először őket vennék elő, bármit suttog is a fülébe ma az orosz dezinformáció. Vlagyimir Putyin hatékonyan dolgozik az autentikus orosz antifasizmus narratívájával.

Az ukránokat nácinak, fasisztának és nacionalistának tartja. Az orosz média ugyanezt a propagandát ismételgeti, ma már nem is tehet mást, és sok újságíró el is hiszi, hogy ez igaz.

2008 – elnökválasztás

Vlagyimir Putyin nem akarja átadni a hatalmat, ezért Medve­gyevvel pozíciót cserél (Putyin mi­niszterelnök lesz, Medvegyev elnök), hogy később újra visszatérhessen, a parlamenttel az elnöki ciklus idejét négy évről hatra változtatja, és így 2024-ig elnök maradhat. A civilizált országok tudják, mennyire addiktív a hatalom, különösen az elnöki rendszerben, éppen ezért korlátozzák, hogy egy elnök meddig maradhat hatalmon. Az oroszoknak azonban ez nem számít.
Az sem számít, hogy fokozatosan elvesztik a független médiát, hogy elvesztették Anna Polit­kovsz­kaját, a Novaja Gazeta újságíróját (akinek a meggyilkolása nem váltott ki olyan tiltakozást, mint amilyet a nálunk történt újságíró-gyilkosság).

Oroszországban az a szóbeszéd járta, hogy az újságíró halála Ramzan Kadirov csecsen elnök ajándéka volt Putyin születésnapjára. Putyin kijelentette, hogy a születésnapján történt gyilkossággal az volt a cél, hogy világszerte oroszellenes hangulatot gerjesszenek.

Hét évvel később Borisz Nyem­cov ellenzéki politikus meggyilkolását hasonlóan minősítették az orosz médiában, az Orosz Nyomozó Bizottság szóvivője, Markin szerint a gyilkosság provokáció volt, mégpedig abból a célból, hogy destabilizálják az országot.

Két évvel korábban Londonban gyilkolták meg Alekszandr Litvinyenko volt FSZB-tisztet, később a börtönben hunyt el Szergej Magnyitszkij orosz ügyvéd, és megpróbálták megölni Szergej Szkripalt és Alekszej Navalnijt.

A rendszer elkezdte likvidálni az ellenzőit. Már akkor meg kellett volna értenünk, hogy mi történik. Sokan már értették, de az oroszok azt mondták, az árulásért fizetni kell, olykor a legmagasabb árat. Vlagyimir Putyin pedig mosolygott a kamerák előtt, és minden vád alól kibújt.

A háttérben közben egy olyan gépezet dolgozik, amely a közvéleményt formálja, az ellenzéki hangok megjelennek a vitákban, de mindig kifütyülik azokat, akik megszólalnak, és mindent elu­ral az esztrádműsor. Masa Rasz­putyina, Valerij Leontyjev és Filipp Kir­korov popénekes giccsel árasztja el az otthonokat. Az az ország, amelynek az állampolgárai nem állnak ki a szabad, független média mellett, teljesen elvész.

Krím, 2014 – az olimpia utáni annektálás

Az oroszoknak mindig is az volt az érzésük, hogy a Krím félsziget az övék: Jaltára jártak nyaralni, gyönyörködtek a kilátásban a Fecskefészek-kastélyból. Világos volt, hogy a Krím elfoglalása a nemzetközi jog megsértése.

Mi azonban valahogy nem hivatalosan tűrtük, hogy a Krím mégiscsak az oroszoké, és ha katonák jelenléte nélkül tartanának népszavazást, akkor az oroszok, akik a Krímen többségben vannak, az Oroszországi Föderációhoz való csatlakozás mellett döntenének.

Oroszország, 2016 – a civil szektor nyomás alatt

2016-ban az orosz tévécsatornákon kampány indult az MDIF (Media Development Investment Fund) ellen (ma a Pluralis Alapon keresztül kisebbségi tulajdonos a SME napilapban). Robert Ficótól eltérően nem George Sorost emlegetik, hanem azt állítják, hogy az MDIF az ellenzéket támogatja, és az orosz alkotmányos rend megbontására törekszik.

A riport téves információkat tartalmaz arról, hogy az MDIF amerikai dollárban nyújt támogatást az orosz média egy részének, miközben valójában csak hitelnyújtásról volt szó, és a hitelt az orosz kiadóknak vissza kellett fizetniük. Az MDIF-től nem kérdeztek meg senkit, hogy elmagyarázza a helyzetet. Azt is állítják, hogy az ellenzéki újságírók világszerte, még Pozsonyban is, kiképzést kapnak.

Az orosz főügyész az MDIF-et nem kívánatos külföldi szervezetnek tartja és betiltja, mivel veszélyt jelent az állam biztonságára. Az MDIF kivonul az országból, és azt ajánlja az igazgatótanács tagjainak, hogy ne utazzanak az Oroszországi Föderációba, mert összetűzésbe keveredhetnek az igazságszolgáltatással. A demokratikus társadalom egy újabb pillére, a civil szektor elleni küzdelem is megkezdődött.

Néhány évvel később Maroš Žilinka szlovák főügyész az orosz ügyészség fennállásának 300. évfordulóját megy ünnepelni, és együttműködési szerződést ír alá. Finoman szólva, rosszul méri fel a helyzetet, szerencsére a szlovák fél nem viszonozza a meghívást.

Ukrajna, 2022 – Putyin sokkolja Európát

Ukrajna megtámadása sokként ért. Megértettem, hogy Putyin feltartóztathatatlanul haladt efelé, csak mi nem tudatosítottuk; a Nyugatot gyengének, harcképtelennek és megosztottnak tartotta.

Putyin büszkeséget adott az oroszoknak: növelte az életszínvonalat, olimpiát és labdarúgó-világbajnokságot szervezett, harcolt a csecsen terroristák ellen, elfoglalta a Krímet, ez mind a pozícióját erősítette. Az oroszok végre azt érezhették, hogy van vezetőjük, aki nem olyan szenilis, mint Brezsnyev, nem olyan gyenge, mint Gorbacsov, és nem olyan alkoholista, mint Jelcin. Putyin úgy akarja magát beírni a történelembe, mint aki visszaadta az oroszoknak a régi Szovjetunió érzését.
Putyin motivációja teljesen materialista. Megvan mindene, amije egy világi embernek lehet: gazdagság, hatalom, az oroszok többsége csodálja, fiatal szeretője van, pontosabban partnere, bár az anyukám szerint azért vált el, mert sokat dolgozik, és csupán az ellenségei terjesztenek róla valótlan dolgokat. És Putyin mégis a nagy Oroszországot akarja visszaállítani a volt Szovjetunió határain belül.

Ez a múlt századból merített őrült ötlet, mintha nem értené, hogy ma a világot modern technológiával, gazdasági sikerrel lehet meghódítani. Putyinnak nyersanyaga és hadserege van, nincs szüksége versenyhelyzetre, de elfelejtette, hogy ezzel a felszereléssel mi történt a Szovjetunióval. Sokáig tart, amíg az oroszok megértik, hova juttatta őket a vezetőjük. A múlt századba.

Oroszországi Föderáció, 2022 – közvélemény

Megkérdeztem az anyukámat, mit gondol Putyinról. A nyolcvanhat éves özvegy anyám, aki egyfolytában az orosz televíziót nézi, azt válaszolta, hogy jól tette, amit tett, hiszen az ukránok is megölték a mieinket és bombáztak bennünket. Ez hazugság, mondom neki.

Megírom az orosz rokonaimnak, hogy az orosz televízió hazudik, és az Oroszországi Föderáció agresszív háborút folytat, Ukrajna pedig védekezik, és a katonákat nem felszabadítóként fogadják, valamint hogy sok orosz esik majd el.

Udvariasságból válaszolnak, „Privét, Alekszej, hogy van? És anyuka?” Aztán hozzáteszik, hogy az információk nem egyértelműek, mindkét félnek megvan a maga igaza. Félnek, ráadásul az orosz tévé és média hatalmas propagandagépezetének az áldozatai.

Az oroszokat a szankciók sem győzik meg, készen állnak arra, hogy szegénységben éljenek, hiszen korábban is így éltek. Elfogadják a kormányzás kasztrendszerét, káromkodnak, de igazából lojálisak hozzá. Ha a családból valaki bekerül az elitbe, boldogok, nem kell a versenytárs, nem kell a nyugati demokrácia, ignorálják.
Minden újabb szankció csak megerősíti őket abban, hogy a világ összefogott ellenük. Úgy, mint az olimpián, amikor nem versenyezhettek orosz színekben, szinte senki nem hitte el, hogy ez azért van, mert az orosz sportolók doppingoltak.

Egy olyan nagy nemzet, amely 1991 után gyakran volt viccek céltáblája és kritikák tárgya, erősen frusztrált. Nem lesz könnyű felállni ebből a helyzetből, mert Putyinnal szemben ellenzék nem erősödhet meg, a hősöket, akik a tereken tiltakoznak, gyorsan lecsukják és semlegesítik.

Nehéz megmagyarázni, de az oroszok korábban megalázottnak érezték magukat, most pedig büszkének. Arra büszkék, hogy végre komolyan veszik őket. A hazugság azonban mindig hazugság marad, és én hiszem, hogy a jelenlegi rendszer szétesik. A kérdés az, mi jön helyette. Európának ugyanis nem ellenséges Oroszországra van szüksége, hanem együttműködő partnerre.

Szlovákia, 2022 – média és hazugság

Két napig az orosz tévét néztem. A Russia Today szerint az ukránok a saját civil objektumaikat ágyúzzák, egy helyi oroszul beszélő lakos megerősíti. Az ukránok a levegőbe repítettek egy hidat, hogy ne tudják elhagyni a várost, a lakosságot pedig élő pajzsként használják.

Azt állítják, hogy a felvételek az égő városokról hét éve készültek. Csúcsra járatják a propagandagépezetet, Európa csak azért utasította el a Szputnyik vakcinát, mert orosz, pedig emberéleteket menthettek volna meg.

Az orosz sportolók kizárása az összes nagyobb sporteseményről fokozza azt az érzést a nagy nemzetben, hogy a világ összefogott ellenük. Putyin bejelenti, hogy kárpótolják a sebesült katonákat és a háborúban elesettek családját, néhány másodpercre feláll, hogy tisztelegjen előttük.

Az egész nagyon cinikus. Egyfolytában azt a képtelenséget ismételgeti, hogy Ukrajnát nácitlanítják. A műsorvezető hangsúlyozza, hogy a speciális katonai hadművelet nem az ukránok ellen irányul, hanem a banderisták utódjai ellen.

Valójában ez ugyanaz a recept, amit Robert Fico is – enyhébb formában – használ. Nem azért írom, mert mindenáron szóba akarom őt hozni, hanem azért, hogy rámutassak, milyen veszélyes ez.

A nem létező veszélyről szóló hazugság szinte mindig nacionalizmushoz vezet. A történelem egy szakaszára – akár ezeréves is lehet – utaló nemzeti konfliktusok tönkreteszik az emberek életét. Hazugság, amelyet a politikusok tudatosan terjesztenek.

Robert Fico van annyira okos, hogy tudja, napilapunk (SME) nem Sorosé, és én nem „Soros szolgája” vagyok – az egyik sajtótájékoztatóján nevezett így.
Az elmúlt fél évszázadban sok minden voltam már: orosz ügynök, agresszor, megszálló, a szlovák nacionalistáktól megkaptam, hogy magyar ügynök vagyok, pedig nem is tudok magyarul, később Amerika- és zsidóbérenc.

Az elv ugyanaz, rámutatni arra, hogy az ember nem önállóan dönt, valaki más, egy tisztességtelen szándékú hatalom irányítja. Veszélyes eszköz ez, amellyel a társadalom helyes ösztöneit fojtják el.

Mindazonáltal Fico ezt állítja, és támadja a médiát, például azzal, hogy az újságírók prostituáltak. Pedig nem azok. Épp ellenkezőleg, ők jelentik az akadályt, hogy ne történhessen meg az, ami Oroszországban történt.

Robert Fico tézisei a közvélemény-kutatások eredményein alapulnak. Fico nem a jövő politikáját teremti meg, hanem a frusztráció és a gyanakvás állapotát konzerválja. Ugyanezt teszi és tette Vlagyimir Putyin is. Mindannyian megdöbbentünk, hogy milyen sokáig el lehet menni ezen az úton, és hogy hirtelen emberek halnak meg egy olyan háborúban, amely hazugságokon alapul.

Volodimir Zelenszkij nem követte el azokat a hibákat, amelyeket Miheil Szaakasvili grúz elnök 2008-ban. Zelenszkij higgadtan kommunikált, és nem adott ürügyet az oroszoknak az invázióra. Mégis ott vannak. Ez az orosz történelem nagyon sötét fejezete lesz, és magas árat kell fizetni ezért a jelenlegi orosz politikai vezetésért. Magas árat azért, mert megbukott a nemzet politikai intuíciója.

Ha Putyin valamit elért, akkor az az, hogy egyesítette Európát egy hatalmas szolidaritásban, és megértette velünk, hogy a demokrácia és a béke nem magától értetődő.

Alexej Fulmek
A Petit Press vezérigazgatója
(Forrás: SME)