Szívmelengető a reklám, nagypapa és unoka szeretettel, gyengédséggel, ragaszkodással teli kapcsolata. „Szerepért ennyi elismerést ritkán kaptam – mondja a Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. – Ausztriából, Szlovákiából és Lengyelországból ugyan hamarabb gratuláltak, de itthonról is özönlöttek felém az elismerések. Már Csehországban, Észak-Macedóniában és Montenegróban is fut a reklám.
 
Mennyi energiát kellett fektetnie ebbe a másfél perces filmbe?

Nyolc napig forgattuk. Nagyon jóleső munka volt. Elég sok esélyes közül választottak ki a szerepre. Svéd, lengyel, magyar és még ki tudja, milyen nemzetiségű rendezője volt a filmnek. Lehettek vagy hatan. Szétdobták egymás közt a nyolc napot. Pillanatonként kértek vagy javasoltak valamit. A gyerek is nagyon édes volt. A partnerem. Jó hullámokat bocsátott ki, és remekül reagált. A forgatás pechesen indult. Covidos lett a svéd rendezőnő. Egy szállodai szobából figyelt, irányított bennünket. Kicsit frusztráló volt így játszani. Főleg nekem, szöveg nélkül. Először a német verziót láttam. „Opa! – mondja a német gyerkőc. – Nagypapa! Ein bischen zu klein!” Vagyis túl kicsi az ajándék.
 
A cseh változat is megható. Árad belőle a karácsony varázsa, a melegség, az odaadás, az együttlét öröme. A legtisztább érzelmek esszenciája a film. Arra gondoltam közben, milyen büszke lenne most önre Jiří Menzel, ha láthatná. A Világszámban adott neki szerepet, ő pedig az Őfelsége pincérébe hívta, csak keresztülhúzták a számításait. Bolgár a címszereplő, nem kell mellé még egy idegen nyelvű színész, döntött a producer.

Pedig ruhapróbán is voltam, amikor a Világszámot vetítették Prágában. Jirka azt mondta, fekete hajam lesz. Nem lett. De mindennél többet ért, amit elismerően nyilatkozott rólam, hogy mennyire sajnálja!
 
Visszatérve a Világszámra: a Los Angeles Times kritikusa azt írta róla, hogy nagyon szomorú és abszurd képet fest a film Közép-Európáról. Mára még sötétebb lett a kép.

Mit mondjak? Az ember már a családját is félti. Az unokáit. Olyan sok a gonoszság.
 
Ennyire elkeseríti a helyzet?

Emlékszem, amikor annak idején Jirkával beszélgettünk, nem volt feldobva a közép-európai szituációtól. Én egyébként azt is sajnáltam, hogy a Karlovy Vary-i fesztiválra nem tudott kijutni a Világszám. Dacára annak, hogy ő is benne volt, és van a filmnek egyfajta cseh íze, vonala. A helyzet pedig valóban siralmas. Minden forgatókönyvünket visszadobják, nem vagyok a kegyeiben a mostani döntnököknek. Mégsem vagyok kétségbeesve. A pálya mindig megjutalmaz valamivel. Sokat játszom. A Covid ellenére is.
 
Lehet, hogy csak annyit kellene mondania: Éljen Orbán Viktor!?

Ebben van valami. Egyszer felléptem vele. Huszonéve. Akkor még nem volt miniszterelnök. Bevállalta, hogy amikor Illetékes elvtárs leszek, bejön velem a színpadra. Ez a szám mindenkit lesöpört. Akkoriban ki volt tiltva a Rádiókabaré a Magyar Rádióból. Vidéki színpadokra szorult. Egy öltözőt kaptunk Orbán Viktorral. Selmeczi Tibor és Farkasházy Tivadar mellé kellett az Illetékes elvtárs. A kérés az volt, hogy csináljam, amit szoktam, abban a stílusban, de ne tartson tovább öt percnél. A végén kell egy jó poén, és ki lehet menni. Megbeszéltük, mit kérdezek Orbán Viktortól, arra ő mond valamit, majd kap még egy kérdést, hogy miért akar miniszterelnök lenni. A válasza az lett volna: „Amiért a Hidegkuti szerette a focit. Utána le lehet zuhanyozni.” Ezzel ment volna ki a színpadról. Csakhogy  elfelejtettem, mit beszéltünk meg az öltözőben. Veszprémben játszottam aznap délután Az ügynök halálát, utána mentem színpadra Székesfehérváron Orbán Viktorral, mert mindig volt egy politikus vendég a műsorban.
 
Hogyan eshetett meg, hogy kiment a fejéből a megbeszélt kérdés?

Túl hamar értem a helyszínre, és tudtam, hogy mi vagyunk az utolsó előtti szám. Hatkor kezdődött a műsor, hét óra körül volt a szünet, gondoltam, belenézek a második rész elejébe. Telt ház volt, nagy siker. Egyszer csak látom, hogy vonulnak be a többiek, Selmeczi, Farkasházy és Orbán Viktor. Ott álltam rongyos farmerben, a büfétől száz méterre volt az öltöző, mint az őrült, rohantam. Csak úgy röpködtek rólam a ruhadarabok. Illetékes elvtársként mindig öltönyben jelentem meg. Pont végszóra értem be a színpadra. A szerep szerint mindenkit lehordtam a sárga földig, azzal nem volt gond. De mit kérdezek Orbán Viktortól? Senki nem tudott segíteni, mert aki segíthetett volna, az ott volt mellettem a színpadon. Nem kérdezhettem meg tőlük, hogy mi is az én végszavam? Nem egy színpadi bakit, hanem egy színpadi bűnt követtem el. Csakhogy az idegbajtól óriási formába lendültem, s a kabaré és a színpad törvényei szerint nagyot játszottam. Na, mi van, kispajtás? Nőjél meg előbb, ha miniszterelnök akarsz lenni! – mondtam Orbán Viktornak. A közönséggel pedig megszavaztattam, hogy szerintük eléri-e a célját ez a kis szerencsétlen? Tomboltak a nézők, de én csak azt láttam, hogy Orbán Viktor néz rám és pislog, hogy miért nem azt a kérdést tettem fel neki, amiben megegyeztünk?
 
Kínos lehetett. Mindkettőjüknek.

Nem jutott eszembe, mit kellene mondanom, hogy azt felelhesse: „Utána lezuhanyozhatok.” Az előpoén megvolt, csak azt nem tudtam, hogy fussak rá. Láttam, hogy Farkasházyéknak is kínos a helyzet, hiszen a szakmának vannak törvényei. Nem lehet hibázni, rossz végszót adni, vagy egyáltalán nem adni a partnernek, akármit gondolok is róla. Belebonyolódtam a helyzetbe, az az igazság. Farkasházy és Selmeczi kezdtek szépen kifele surranni. Maguk nem mennek sehova, mondtam. Ezzel az emberrel – mutattam Orbán Viktorra – én csak két tanú jelenlétében vagyok hajlandó szót váltani. Vigyázz! Pihenj! Ilyen vezényszavakat hallott tőlem Orbán Viktor. Nagyon megkínoztam őt, az tény. Aztán eljött a pillanat, amikor felfüggesztette az együttműködést. Jogosan. Végig azt láttam a szemében, hogy mi az édesanyádnak nem kérdezed meg azt, amiben megállapodtunk? De mondom, nekem arról már fogalmam sem volt. Annyit hülyültünk kint a büfében a kollégákkal, még mielőtt színpadra léptünk volna, hogy kiment a fejemből. Arra már nem emlékszem, hogyan ment ki a színről Orbán Viktor, csak arra, hogy ott maradtam kettesben az én szeretett közönségemmel, és forrón ünnepeltek. A végeredmény az lett, ez 94-ben volt, hogy még egy kereszténydemokrata kis nő is megelőzte Orbán Viktort, aki a negyedik helyen futott be az akkori helyhatósági választásokon. Saját városában, Székesfehérváron! Pedig előtte jól állt a Fidesz.
 
Találkoztak azóta?

Nem. Hozzáteszem: a Fidesz akkor még liberális volt. Nem olyan nagyon, de még az volt. A választás ürügyén aztán Deutsch Tamás vitt el egy fellépésre. Akkor mondta, hogy: „Robi, a Viktor nem örült múltkor!” Ennyi visszajelzést kaptam.
 
Lehet, hogy ott dőlt el, amíg ez a kormány lesz hatalmon, addig Koltai Róbert nem lesz Kossuth-díjas színművész.

Persze! Kaposvárról mindenki kapott már közülünk. Poénból szoktam idézni Nomád Földi László színészkollégámat, aki ma már írói babérokkal is dicsekedhet, hogy már az akkori kaposvári portás is Kossuth-díjas. Az én nevemet mindig kihúzták a jelöltek listájáról.
 
De legalább Madách-díjat kapott 2020-ban.

Annak semmi köze a Kossuth-díjhoz. Életműdíjam is van. Soha nem voltam semmilyen párt tagja, a köztévébe mégis csak nagy ritkán jutok be. Nem hívnak, nem mehetek be.
 
Dunaújvárosban a Hamlear című előadásban Hamlet atyjának a szelleme. Nagy Ervin játssza a fiát, akit az Ámbár tanár úrban rendezett.

Ervin csodálatos színész. Mindig is az volt, és most is fényesen játszik. Az előadásban pár mondatom van csupán, de épp úgy, mint a reklámfilmben, van mit játszanom.
 
A Lovagias ügyben Jókai Ági az egyik partnere.

Gaál Ildikó, a párom rendezte az előadást, Ági beugróként került a darabba. Jó nagyot ugrott. Helytállt mellettem. Abszolút.
 
Lélekben azért készül a tizedik filmjére?

Törjük a fejünket a párommal. Jó lenne újra forgatni. Van egy történetünk a demenciáról, körbejártuk vele az országot. Abból például nagyon szép film lehetne. Vámos Miklóssal is beadtunk egy forgatókönyvet, de nem is álltak szóba velünk. Remélem, ez az interjú nem ront tovább a helyzetemen. Egy embernél nem vagyok jó, de az éppen elég ahhoz, hogy az őt körülvevő siserehadnál se legyek az.
 
Mi a legnagyobb öröme mostanában?

Készült egy újabb előadás a Sose halunk megből, Zalaegerszegen. Csodás musical lett. Dés László tizenhárom dallal támogatta meg. És a reklám! Kaptam nemrég egy sms-t, amelyben az áll: egy egyszerű hirdetésben hogyan lehet Oscar-díjas alakítást nyújtani? Mert hogy az illető szeme megtelt könnyel. Én is kérdezhetek?
 
Csak tessék!

Lehet ennél nagyobb öröme egy színésznek? Ez ilyen szerep. Ezt így kellett eljátszani.

A szerző a Vasárnap munkatársa