Ez a film olyan volt nekem, mint meginni egy jéghideg sört egy meleg, napsütéses júliusi délutánon a Duna partján. Nyelni egyet, végignézni a vidáman bólogató fák lombjain, a derűsen csorgadozó folyó fodraiba elrévedni és visszaemlékezni, hogy „a macska rúgja meg, de jó volt gyereknek lenni”. Eszembe jut, amikor először láttam Tobey Maguire-t futni a busz után, a tálcás jelenet, a falmászós képso…
Previous Post
A lény: Egy fiatalkori kedvencem (kritika)
