Valamikor remekül tudott aludni a buszon, begubózva, az ablaknak dőlve. Pozsonyig másfél óra – tiszta nyereség. Most azonban csak nem bírta elérni a pihentető fázist. Éppen csak addig a pontig volt képes lenyomni magát, amikor már nem számít vontatott kínszenvedésnek az út minden egyes kilométere, de a külső ingerek újra és újra megakasztják az alább merülést. Ezzel együtt Szerdahelyig tulajdonképpen békésen telt az út, csak pár apró morgás, rángás jelezte, hogy a jármű ura ma valószínűleg bal lábbal kelt fel. Van ilyen, neki sem könnyűek a reggelek, mélázott magában.

Szerdahelyen előtt egy hirtelen fékezés ragadta ki a közeledő belső békéből. A peron felé kanyarodtában állt meg a busz, hogy felvegye kolléga Józsit: „Szálljál már föl, ezeknek magyarázzam, hogy ne üljenek ide… Üljél már le!”

Aztán volt valami kis fennakadás az utasok körül, minek következtében a sofőr kénytelen volt leszállni és kinyitni a csomagteret. „Ezek is itten… csak a gond van velük. Ide jönnek, aztán ingyen utazgatnak… Neked ki ad valamit ingyen?” Hogy ezek az ezek kicsodák, pár pillanattal később derült ki, amikor elöl felcsattant az üvöltés, „Hé, maszka!”, amire hátulról egy mentegetőző női hang felelt, „Izvinyitye, izvinyitye!”

A busz lassan elindult, az ezek-monológból már csak foszlányok jutottak el hozzá. Éppen csak követhetők voltak a témaváltások, amikor egy apró történet idéződött fel a múltkoriban hazafuvarozott falubeliről, majd a pozsonyiakra terelődött a szó: „Eladják a lakásukat, megvesznek itt lent mindent, és még pénzük is marad. Aztán panaszkodnak, hogy miért magyarul hirdetnek. Érted?! Nem az a bajuk, hogy miért nem hirdetnek szlovákul is. Hanem hogy miért hirdetnek magyarul.” És hogy ennek nyomatéka is legyen: a következő faluban agglomerációs szlovák srác szállt fel, kisebb gördeszkát szorongatva. Nem, ezen a járaton nem kap diákjegyet. Amúgy a sportszerért is fizetni kell. És ne szórakozzunk itt a centekkel, legfeljebb tíz darab pénzérmét köteles elfogadni, slussz passz. No, azért!

Ó, közép-európai frusztrációink minden bája, gyere, gyere, gondolta magában cinikusan, amint megpróbált tatuvá gömbölyödve az ablakhoz tapadni, hogy kimaxolja azt a hátralevő harminc-negyven percet. Több-kevesebb sikerrel.

Pozsonyban pillantotta meg az első epizód szereplőit. Két, nagyjából harmincas nő, az egyik karján kisgyerek, a másik ügyetlen szögben, gyakorlatilag négykézláb próbált kirángatni egy utazáshoz valóban nem ideális, batár nagy, összecsukott babakocsit. A sofőr türelmetlenül vibrálva álldogált, a testtartása pontosan kommunikálta a késztetést: rég le kellett volna csapni a csomagtér tetejét.

Már elléptében végül mégiscsak vett egy félfordulatot, odahajolt, megragadta a hátsó tengelyt, és ahogy a másik fél regisztrálta a segítő kéz megjelenését, együtt kirántották az eszközt a járdára.

Másnap elmesélte az egészet az anyjának. Milyen ostoba helyzet, hogy amikor a nő megköszönte a segítséget, fogalma sem volt, mit lehetne válaszolni a szpaszibára. Jobb híján egy pillanatra megérintette a karját, aztán már ott sem volt.

Erre azt kell mondani, hogy pazsalujszta, mondta az anyja. Az ő generációjuknak nyilván jobban becsípődött az orosz, gondolta. És valószínűleg tényleg, mert az anyja rögtön azzal folytatta, hogy nem azért, de te mit gondolsz Zelenszkij követelőzéséről.

Nem.

De csak azt akartam mondani…

Elmondhatod, ha előbb öt percig fikázod Putyint.

Ez nagyjából a beszélgetés végét jelentette. Összekapta a gyerekeket, mert még egy csomó mindent venni kellett az ünnepekre. Kölnit nem kapott. Kiment a divatból, mint az emberiesség minimuma, mormolta magában, de aztán elszégyellte magát. Nagy szavak, aztán meg mi van.

Vett három doboz madársalátát. Az jól mutat a tányéron. Fürjtojással.