Előre is elnézést kérek azoktól az olvasóktól, akik az erőszakmentes konfliktuskezelés hívei. De én ezt az embert úgy orrba vágnám vagy fenéken billenteném, hogy megemlegetné! Holott túl vagyok néhány konfliktuskezelés-tanfolyamon és békéltetőként is van némi gyakorlatom. Meg kellene értenem a tolvaj lelki világát, azon nyomasztó vagy kényszerű körülményeket, amelyek hatására odaállt a földszinti lakás ablakához és egy erőszakos mozdulattal belökte. Körülnézett, felmérte a konyhaasztalon lévő holmik értékét, meg se rettent, amikor meglátta valamivel arrébb a rengeteg gyógyszeresfiolát, a speciális fertőtlenítő eszközöket. Lazán szétnézett, mint egy bolhapiacon, keresett, kutatott, válogatott.

Napok óta forr bennem az indulat, és nem bírok napirendre térni a történtek felett, mert amikor meglátogattam egy megannyi gonddal és betegséggel küzdő családot, azzal a hírrel fogadtak, hogy tolvaj járt náluk. Még a lépteit is hallották, jó ideje figyelhette őket odakintről. Egy felnőtt ember derékmagasságában lehetnek a lakás ablakai, mégis félelmetes, ha visszaélnek az itt lakók kiszolgáltatottságával. Lopni csaknem lehetetlen onnan, ahová már csak adni és hozni szabadna! Mert elvenni tőlük az illetéktelenül behatoló már csak egy valamit tud, a békéjüket. Megfosztja a beteg családtag miatt folyamatosan aggódót, amúgy is éberen alvót a pihenéstől, az álom adta menedéktől. Azoktól a merész álmoktól, hogy egyszer a gyógyulás biztos ösvényére léphetnek, és onnantól kezdve kitárul féltve gondozott kis kincsük előtt a világ!

Érkezésemkor éreztem, ahogy pókhálóként még mindig félelem szövi át a szűk folyosót, a szerényen bútorozott szobák sarkait, minden kis résbe behatol, és nem enged szabadon lélegezni, mosolyogni. Akarva-akaratlanul is rávetítettem a történteket a jelenlegi helyzetre, mert csaknem minden otthonban félelem honol a háborús hírek hallatán. Talán nincs is olyan település, ahol ne adtak volna menedéket ukrán anyáknak és gyerekeiknek, akik közül néhányan már végérvényesen otthontalanok, hadiözvegyek és félárvák lettek. Amikor azt olvasom a kommentek özönében, hogy ők aztán nem segítenének, mert rajtuk sem segít senki, mindig elképzelem, ahogy a karosszék nyugalmából, szőnyegezett, meleg otthonuk biztonságából kiszólnak egyesek. Üzenetem nekik is szól. Akiktől már nem lehet elvenni semmit, mert már mindenük odalett, azoknak már csak adni szabad, legyen az szép szó, együttérzés, támogatás, megélhetési lehetőség, jövőkép.