A dél-koreai soft power. A hallyu

A dél-koreai kultúra népszerűsítésének legjelentősebb eszköze ma a hallyu, vagyis a koreai hullám. Ennek legfőbb elemei a televíziós drámák, a filmek, de nagy szerepe van a videójátékoknak és a tradicionális ételeknek is. A fogalmat még a kínai média hozta létre az 1990-es évek végén válaszul arra, hogy a szomszédságában fekvő ország egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a térségben, hatással lévén ezzel mind az ázsiai divatra, a termékfogyasztásra, a gazdaságra, de még a diplomáciai kapcsolatokra is.
Na és persze a k-pop. Aligha szabadna kifelejtenünk a fentebbi listáról – és nem pusztán azért, mert lényegében erről kívánna szólni cikkünk is. Míg az észak-koreai vezető, Kim Dzsong Un szerint a k-pop olyan, mint egy rákos daganat, addig Dél-Koreának ez az egyik, ha nem legfontosabb (puha) hatalmi erőforrása. Puha, mert ellentétben a kemény hatalommal, nem erőszak útján éri el az ország azt, amit akar, épp ellenkezőleg, finoman, a különböző forrásokat kihasználva szilárdítja meg vele saját nemzetközi reputációját. És tudjuk, minél erősebb egy állam ilyesfajta hatalma, minél jobban elfogadott annak kultúrája és ideológiája, annál erősebb maga az állam is. A k-pop pedig hódít. Hetedhétországon, a szivárványmezőkön innen és túl. Ott van mindenhol. Hogy nem hiszik? Ezt a cikket is egy rajongó írja.

Ahol a mese elkezdődött

Bár a történelemleckéket senki sem szereti, nem árt tudni, hogy az általunk ismert k-pop aligha létezhetne demokrácia és televízió nélkül – konkrétan Dél-Korea demokratikus kormányának 1987-es megreformálásával, és a vele járó modernizációval és a cenzúra enyhülésével. Bizony, a kommunizmus nem (csak) európai találmány, bármit is állítson apu és anyu együttesen.

Dél-Korea demokratikus alapokra való helyezése előtt a keleti országban épp, mint nálunk, csak két, jobb esetben három műsorszolgáltató hálózat működött, és nagyrészt ezek szabályozták, hogy a dél-koreaiak milyen zenét hallgatnak. Az énekesek és zenészek így nem voltak mások, mint az adott politikai csatorna eszközei, szócsövei – ha úgy tetszik. A rádióadók mondvacsinált mód léteztek az országban, és hasonlóan a különböző (induri-pinduri, khm) tévéhálózatokhoz, szintén szigorú állami ellenőrzés alatt álltak. Hogy mégis hogyan és mikként jutottunk el innen, pontosabban miként jutott el Dél-Korea oda, hogy Las Vegas egész városát – szó szerint az egész várost, ajtóstul, épületestül, szökőkutastul – lilára színezték, tiszteletül az egyik leghíresebb k-pop csapat, a BTS koncertsorozatát megünneplendően, nehéz lenne elmondani. De röviden valahogy így történt.

Az elsők között az elsők

A 90-es években Lee Soo Man, stand-upos szórakoztatóból lett üzletember meglátta a lehetőséget a zenében, mint a következő nagy dél-koreai exportcikkben. Sürgött-forgott míg végül megalapította a H.O.T. névre keresztelt fiúbandát, akik 1996-ban debütáltak, az élet furcsa fintoraként – és mintegy a nevükkel szöges ellentétben – teljes síruházatban. Igen. Síruházatban. Amiért aztán mindenki, kicsi és nagy teljesen megőrült és síkesztyűben sétálgatott az utcán, majd ugyanolyan síruházatban a havas lejtőkön. Azóta persze eltelt bő húsz év, generációk jöttek és mentek, a stílus pedig folyamatosan változott. A k-pop – a koreai hullám mintegy részeként –, azonban tagadhatatlanul terjeszkedésnek indult. Az első koreai előadó, akinek sikerült a japán Oricon slágerlistát több héten keresztül vezetnie, BoA volt, a fiatal lány albumai milliós példányszámban keltek el. Ekkoriban tűnt fel Rain is, a k-pop első fenegyereke, majd később megjelentek az új, fiatalos együttesek, mint a Super Junior, a Big Bang, a SHINee, a 2PM, a Wonder Girls, a Girls’ Generation és a 2NE1… Azaz a k-pop második generációjának tagjai.

Vannak azonban dolgok, melyek mind a mai napig nem változtak. Követve az elődök berendezkedését, az együttesek máig minimum 5 taggal debütálnak, inkább többel mint kevesebbel –

minden tagnak megvan a maga, meghatározott szerepe a csapatban, úgymint a leader, azaz a csapatvezető, a dalszövegíró, a vezető rapper, az énekes, a vezető táncos, vagy a visual

– akit jószerével azért szeretnek, mert túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nem sértés. És ugyanígy, minden bálványcsoportnak megvan a maga színszimbóluma, a fontos szerepet betöltő rajongócsoportoknak saját nevük és színük van, és bár a dalok nagy része koreaiul hangzik el, kevés olyan darabot lehetne mondani, melybe a producerek ne csempésznének bele egy pár angol mondatot, ami néha egészen vicces félreértéseket eredményez.

Uralják a zenei piacot

Ami pedig a számokat illeti… Amíg 2005-ben a zenei világrangsorban Dél-Korea csak a 29. helyen szerepelt, 2022-re felkúsztak az elsők közé. Ez a népszerűség persze rávilágított a k-pop árnyoldalára is, miszerint az ügynökségek nagyon hosszú és néha pokolian kizsákmányoló szerződéseket íratnak alá az előadókkal (idolokkal), emellett a karrierjük valamennyi vonatkozásában kontrollálják őket, az újoncoknak bizony komoly elvárásoknak kell megfelelniük, ha igazán sikeresek akarnak lenni. Az egyik ilyen legfontosabb feltétel, hogy az adott illető mindig, minden körülmények között legyen kedves és udvarias, jószerével nem keveredhet semmifajta botrányba, nem foglalhat állást politikailag, nem ihat alkoholt és nem használhat drogokat, és bár ez egyre több ügynökségnél nem kitétel, máig vannak olyan cégek, melyek szerződésben szabják meg az együttes tagjainak – X évre előremenőleg – a randizás tilalmát is. Pirossal, többszörösen aláhúzva…

A koreai hullám hatását azonban még így is mutatja, hogy egyre több amerikai előadó dolgozik együtt (akár csak egy dal erejéig), vagy turnézik közösen koreai együttesekkel a világ több pontján. Hogy az egyik legközkedveltebb és legnagyobb presztízzsel rendelkező zenei toplista (eredetileg zenei magazin) a Billboard, 2011-ben elindította a saját k-pop toplistáját, vagy hogy a YouTube is külön műfajként kezeli, ahol milliós számok születnek, akár 24 óra leforgása alatt is. És ha már streaming… A Spotify is önálló műfajként kezeli a k-popot és rendszerint saját gyűjteményt ajánl belőle a hallgatóknak.

Na de kik a legjobbak?

Mivel jószerével majd minden hónapra jut egy újabb koreai idolcsoport-debütáció, ennek megfelelően változik a közvélemény arról, hogy melyik a legjobb, a legtehetségesebb, a legleglegleg. Másrészt pedig, embere válogatja. Elfogultságom jeleként én magam is említhetnék most több olyan előadót és együttest, akikért messzemenőkig rajongok, és akikért nem vagyok rest átszelni az óceánt, mert épp a világ túlsó felén tart, ad koncertet. Mióta azonban a k-pop él és létezik, egyes együttesek sikeresebbnek és tartósabbnak bizonyultak. Annyira, hogy egyszerre több generáció is ismeri és szereti őket. A Girls’ Generation vagy a TWICE remek példa erre. Hihetetlenül fülbemászó dalaik és koncepciójuk sok k-poprajongó szívét meghódították az évek során. A fiúcsoportok közül pedig mindenképp fontos megemlíteni a két leghíresebbet, a Dong Bang Shin Ki-t (más néven TVXQ) és persze a Big Bang-t. Vagy a manapság óriási sikernek örvendő BTS-t, kiknek menetelése legendás, és akik a könnyűzenei ikonok közül is kitűnnek.