Megint elment egy csodálatos, de még inkább csodálatosan szerény ember. De hát hogy is volt? Komáromban valamikor nagyon komoly sakkélet folyt. Mondják, az ingyen klubokba még hajléktalanok is be-betértek egy-két partira. Az én időmben inkább már csak két nagyobb csapat volt – persze, jó magyar szokás szerint gyakran mint egymás ellenségei. Az egyik mindenese Kukel Imre. Kevés olyan ember van a világon, ki annyira szívén tudta viselni és szeretettel csinálta a fiatalok-gyerekek sakknevelését, mint ő. Drága Imre, aztán fogta magát, s váratlan hirtelenséggel tragikusan meghalt. Mondta is a fiam, hogy bár sokan sokat ígérgettek ezekután, a Kukel-időszak örökre elmúlt. Igaza volt. Viszont 96-ban még rendezett egy országos sakkbajnokságot, külön-külön korosztályok számára is. A kicsi gyerekem a 12-es korosztályban volt érdekelt, a győztes Párizsba ment az Európa-bajnokságra. Utolsó, sorsdöntő játszmáját a szomszéd Jani bácsival vívta, aki akkor komoly tekintélyű komáromi sakkozó volt. A fiam nagy mosollyal fut felém, hogy megnyerte a partit, jöhet Párizs. Nézek a szomszéd Jani bácsira is, ő huncutul mosolyog, és látni, szintén nagyon örül az eredménynek. Hát, így esett a dolog. Utána már csak kis szponzori zsozsót kellett szereznem, mivel a sakkszövetség csak egy vezető költségét állta, plusz a három ifiversenyzőét. De ezt is megoldottam, és a budmericei Michal barátommal meg az ifisakkozókkal sikeresen megjártuk Párizst. Karácsony lévén ott sztrájkoltak a közügyesek, de mi azért megtaláltuk a helyszínt – Disneyland –, és csodálatos hetünk volt. Sokszor vicceltünk, hogy ki kit vitt Párizsba – én a fiamat, vagy fordítva. Viszont a háttérben egy végtelenül emberi ember volt, ki pár hete itt hagyott bennünket. Nyugodj békében, VÖRÖS Jani bácsi.

Jankó Gyula, Komárom