King írói sikere az 1974-es Carrie óta töretlen, és a mester bőven túl a hetvenen sem pihen. Legújabb műve, a Később pár hete már magyarul is olvasható.

Nem veszünk zsákbamacskát: „megható felnövéstörténet, lebilincselő krimi és kísértethistória egyszerre” – árulja el önmagáról fülszövegében a kisregény. Innentől  joggal gyanakodhatunk, hogy King ismét egyik klasszikus sémáját hasznosítja: adott egy furcsaságokat látó, illetve furcsa erővel bíró gyerek, a háttérben pedig egy rejtélyes, megfoghatatlan, felfoghatatlan gonosz erő munkálkodik.

A mű „később” indít, retrospektív elbeszélésként ismerjük meg főszereplőnk, a huszonkét éves Jamie Conklin nem mindennapi gyerekkorát. Jamie az első visszatekintés idején hatéves, egyedülálló édesanyja neveli, és nem mellesleg, látja a halottakat. A fiú furcsaságával az anya is tisztában van, de igyekszik e tényt a szőnyeg alá söpörni fia és saját biztonsága érdekében. A titok folyamatosan keserű szájízt hagy maga után, még a felhőtlen pillanatokban is. A „később” (elő)érzete az egész könyvet átjárja: a gyermekéveket élve, amikor a felnőttkor még „később van”, majd a problémák megoldásának halogatásán keresztül a későn érkező válaszokig; maga a szó pedig több fejezet zárómondatává is válik. A főszereplő emellett néhány fejezet végére odabiggyeszti, hogy „ez egy horrortörténet”, folyamatosan emlékezteti tehát az olvasót, hogy legyen résen. King történetépítésének javára szóljon: még a folyamatos figyelmeztetések ellenére sem tudunk teljes mértékben felkészülni az előttünk álló későbbre, ami a legváratlanabb pillanatban, a legváratlanabb helyen, lesből csap le ránk.

Stephen King művei kapcsán általában elmondható, hogy nem is maga a történet hagy maradandó nyomot az olvasóban. A Későbbre is igaz, hogy a fojtogató atmoszféra legelemibb emberi félelmeink kiindulópontjáig megy vissza: valami rejtőzik a sötétben, aminek nem lehetünk tudatában, amit emberi ésszel talán fel sem foghatunk, amit sosem érthetünk meg, és amit talán soha nem is győzhetünk le. Ráadásul a főszereplővel együtt mi is gyerekké törpülünk az óriásinak és legyőzhetetlennek tűnő erő mellett. Jamie ennek ellenére képes szembeszállni a gonosszal, ráadásul egy-két csatát még meg is nyer ellene. Sosem lehet viszont biztos a sikerében, a tudatlanság, a bizonytalanság árnyékából nincs szabadulás.

Legalább ilyen fontos, ahogy a misztikum és a mindennapok történései egymásra rétegződve szinte észrevétlenül tovább fokozzák a feszültséget. Ahogy Jamie a „később” felé veszi az irányt, fokozatosan felnőtté válik, elmeséli mindazokat az élményeket, melyeket a körülötte levő felnőttek által tapasztal meg; véleményt formál róluk, elraktározza őket magában. Ilyen például a fiú abból fakadó traumája, hogy az anyja idegenkedik a különleges képességétől. Aztán mégis hasznot húz belőle, amikor a körülmények úgy hozzák. A főszereplő arra a következtetésre jut, hogy a felnőttekben a folyamatos kételkedés mintegy komplexusként alakul ki, mégpedig azután, hogy rájönnek, a gyerekkori csodák csupán tündérmesék voltak. Ez viszi rá őket, hogy később, felnőttként csak azt legyenek hajlandók elhinni, amit a saját szemükkel látnak. Jamie megfigyeli a saját bőrén tapasztalt változásokat is: egyre több alkalommal már meg sem próbál megnyílni édesanyjának, nem mondja el, mi emészti legbelül, annak ugyanis a tabutémának kikiáltott képességéhez van köze. Némán tűr inkább, a felnőttkor tünetének látja a bezárkózást, a gyermekkor végének legszomorúbb megnyilvánulásaként tekint az elhallgatásra.
Ez a különleges erőkkel, gyilkosságokkal, kísértetekkel és rejtélyes elemekkel tarkított történet a felszín alatt a leghétköznapibb szituációkkal hozható párhuzamba. Nem mellesleg, ismételten bizonyítja, hogy az igazi horrortörténeteket a legtöbbször az élet írja, és még csak természetfeletti lények sem kellenek hozzá.

Stephen King: Később, Európa Könyvkiadó, 2022, 307 oldal