És akkor egyszeriben megakad a szemem azon, hogy kandisznó. Gyanús. Ha teszem azt, bakkecske volna, szemem se rebben, de a kandisznó, az lehet, hogy valójában kan disznó. Fogalmam sincs, ki lehetne a megmondhatója annak, hogy bizonyos szavak s kifejezések mért nem gyanúsak, mások meg miért. Hogy némelyiknek sosem kell utánanéznem, némelyiknek – és ez itt a bökkenő: általában mindig ugyana fajtának – meg igen. Közben bevillan valami az egyetemről, persze, nem maga a szabály, hanem pár kiemelt példa: katona fiam, ilyesmik. Hogy főnévi jelző. Különben, ha rajtam múlna, a kandisznó sem volna szabálytalan. Az a szabály vonatkozna rá, hogy így hagyományozódott, egybe kell írni, mese nincs. Na, lássuk a szótárt!

A kanmuri egyben van, de ennyi, itt véget is ér az egybeírás, minden állat hímje két szó, ráadásul a példák épp a kan disznóval kezdődnek (ábécérendben vannak ugyanis), utána rögtön a kan kutya, a kan nyúl – és végül: kan sas. Ez utóbbinál megint elidőzöm. Nagy kezdőbetűvel s egybeírva már láttam, sőt azt sem nehéz megjegyezni, hogy Kansas államon kívül létezik Kansas City is (beugratós kérdés: melyik amerikai állam legnagyobb városa Kansas City? Hát, Missourié, ez az igazság). Ez az állam, olvasom már a lexikonban, az őt keresztülszelő Kansas folyóról kapta a nevét, az meg egy indián törzsről. Bölénycsordák, Gojko Mitić, Pierre Brice, Charles Bronson és így tovább. Dean Read, hogy legyen köztük egy valóban sápadt arcú sápadtarcú is.

Vajon hány ember használhatja ezt a kifejezést, kérdem magamtól. Tegnap láttam egy kan sast; hűséges-e a kan sas a nőstényéhez; stb. Kan sas tizedelte meg a kiscsibéket. Valakik biztosan használják, az ő kedvükért lehet a szótárban, talán az ornitológusok meg a vadászok, ők nyilván meg tudják különböztetni a kan sast a nőstény sastól, de amikor le szeretnék írni, meg kell nézniük a szótárban, melyik a helyes alak. Valahogy így képzelem. Persze, ha van kan sas, akkor kell lennie kan fecskének is, a kan füstifecske viszont már sokkal egyértelműbb, hiszen összetett szó, így könnyű különírni, lásd még: kan barázdabillegető. És biztosan van kan rigó is. A kan tyúknak már eleve saját neve van, ő a kakas. Ahogy a kan méhecskének is, ő a here. Olvasom, hogy van hereűzés, megragad a kifejezés választékossága: amikor a dolgozók kiéheztetik a heréket, és nem engedik őket vissza a kaptárba, ha kirepültek. Éheznek, majd hontalanná válnak. Szomorú élete van a herének. A here nem szúr… – dúdolom magamban A vonat nem vár… dallamára.

Kan hangya. Kan pók… Nahát, milyen színes a világ. Épp mostanában idéztem valahol Szent Ambrus himnuszát: Világ teremtő Mestere, Ki úr vagy éjen és napon, Időt idővel váltogatsz, S nincs műveidben unalom. De minek kapcsán idéztem? Nem jut eszembe. Viszont tegnap egy e-mailben érkezett válasz hatására, mely az Egy futballfüggő naplójából című könyvet említette, abban az összefüggésben, hogy igen szép a kivitelezése is, táblás kötés, gömbölyű gerinc, papír védőborító, könyvjelző zsineg azonos színű oromszegőkkel stb., tegnap tehát végig ezt a könyvet kerestem, két példány is volt belőle, még arra is emlékszem, hogy eleve tízet vettünk, nehogy az ajándékozások után épp nekünk ne maradjon – és nem találtam. Mintha a föld nyelte volna el. Pedig ott volt, az egyik legalábbis, ahol az N. Tóth Anikó- meg a Szalay Zoltán-könyvek vannak. Utána már a szerkesztéshez se jutottam rendesen vissza, mert beleolvastam ezekbe a könyvekbe, melyek két polcot is kitesznek, sőt alattuk Száz Pál művei, meg György Norbi, Veres István, Szászi Zoltán… ez a része a könyvtárunknak mindig megállít, de itt érdemes is elidőzni, az ember, ha történetesen szerkesztő, folyton tanul, és semmi, ami a szöveggel kapcsolatos, nem fölösleges számára. Folyton tanul, azaz olvas.

Mert teszem azt, ha a kan disznónak nem kellett volna utánanézni, akkor ma nem tudok meg annyi érdekes dolgot a méhekről, holott mindig is nagyon érdekeltek a méhek, bár méhészeti szakkönyvet nem valószínű, hogy szerkesztenék valamikor a jövőben, ahhoz szakszerkesztő kell, de nem is a haszonelvűségen van a hangsúly, hanem hogy tanulni jó, a felejtés dacára, akkor is jó, ha az ember óhatatlanul többet felejt, mint amennyit tanul, hiszen sok-sok mindent kell felhalmozni és elraktározni ahhoz, hogy legyen miből felejteni. Persze ettől teljesen függetlenül nem árt, ha rendben van a könyvtár, ha megvan a könyvek helye, hogy csak kinyújtja valamelyikért az ember a kezét, mert nem a szemével keresi, hanem az emlékezetével, a kéz emlékszik, a mozdulat emlékszik a könyvre, a szem már csak jóváhagyja. És akkor most jóváhagyom a kan disznót, gyanús, de legyen, ha a szótár ezt ajánlja. (Így legyen az ember liberális, a végén szinte mindenbe beletörődik.)