Első verseskötete Sík Sándor, a nagy katolikus költő tanácsára azonban már Görgey Gábor néven jelent meg, s bár később a hivatalos papírokban is így szerepelt, családtagjai és legbensőségesebb barátai számára megmaradt Arthurnak. Özvegye, Iván Ildikó opera-énekesnő, a budapesti Zeneakadémia tanára is így emlegeti, amikor nem sokkal az író életének 93. esztendejében, ez év áprilisában bekövetkezett halála után róla beszélgetünk.

Görgey Gábor nevét a szlovákiai közönség is jól ismeri, hiszen világszerte játszott komédiáját, a Komámasszony, hol a stukker?-t huszonöt éve játsszák Martin Huba és Emília Vášáryová egykori növendékei, akik annak idején vizsgaelőadásként mutatták be a darabot, ma pedig a pozsonyi Astorka Színházban adják páratlan sikerszériát jegyezve.

Nyolcvanötben ismerkedtünk meg a férjemmel, és bevallom, fura volt megszoknom az Arthur nevet – mondja Iván Ildikó. – Akkoriban ez még nem volt gyakori név. Mivel a nemesi osztályhoz tartozott, nem számított divatosnak. Hozzá viszont azért is illett, mert ő minden ízében nemes volt és elegáns.

A sors azonban őt sem kímélte. Ahogy mondani szokta: az úri fiúk gyöngyéletét is volt lehetősége megismerni, aztán jött a kitelepítés, villájukat elkobozták, kényszermunkatáborba vitték, ahol „rendesen megedződött”, sőt „golyóálló” lett.

Igen, valóban az volt. Gyakran használta ezt a kifejezést. Hálás volt Rákosi Mátyásnak, ezt többször hallottam tőle, mert ha ő nincs, máshogy alakul az élete, és a témaköre, az élményanyaga is más lett volna. Sokat írt ezekről a dolgairól. A munkaszolgálatot a kecskeméti repülőtéren töltötte, ahonnan úgy menekült meg, hogy asztmás allergiája volt. Birkaistállóban helyezték el őket, ketten aludtak egy szalmazsákon, és egy idő után annyira rosszul érezte magát, hogy fulladásos rohamai voltak. A keretlegények, köztük egy „megfelelő szakképzettségű szadista”, nem tudták értelmezni, mi baja lehet, csak azt látták, hogy nehezen lélegzik. Azt hitték, tüdőbeteg, ezért elszállíttatták egy szanatóriumba. Attól féltek, elterjed a tüdőbaj a táborban. Arthur számára ez lett a menekülés útvonala.

Meddig kísérték őt ezek a szörnyű emlékek?

Gyakran mesélt minderről. Mi nagyon sokat beszélgettünk. Ezért is fáj olyan irtózatosan a hiánya. Mi ezt a harminchét évet, amit együtt töltöttünk, végigbeszélgettük, végignevettük. Arthurnak kivételes humora volt, engem pedig érdekelt a története, az egész családjával együtt. Egyszer el is vitt azokra a szlovákiai helyszínekre, ahol a gyerekkorát töltötte. Voltunk Kassán, ahol az édesapja született, megmutatta az utcát, a házat. Elmentünk Hermányba (Hermanovce), ahol az anyai nagyszülők laktak. Ott áll nagyon szépen felújítva a kúria, mellette egy kis ház, amely majdnem nagyobb, mint a kúria. A nagyapa építtette, hogy amikor látogatóba jön valaki a családból, például Arthur az édesanyjával Budapestről, vagy más rokon, legyen nekik kulturált szállásuk. A fő házban két család élt, a nagyapa és az egyik fia. Ott nem lett volna hely a család többi tagjának. Mára fantasztikus módon kialakított ház lett medencével, gyönyörű parkkal, vadászlakkal, különböző kiszolgáló épületekkel, ahol a személyzet lakott. Amikor ott jártunk, még félig-meddig romokban állt a ház, de a család egy zürichi ágon megörökölte, és mivel megőrizték az állampolgárságukat, visszakapták. Most is az ő tulajdonukban van az egész.

A solymári házat, ahol együtt éltek, mennyire szerette a férje?

Imádta ezt a házat. Ragaszkodott hozzá. 1993-ban vettük. A magunk ízlése szerint építtettük át. Mivel timpanonos a ház, tetején kőkorsóval, ez is olyan kúria jellegű. Terasza van, télikertje.

Szép, harmonikus házasságban éltek.

Nyolcvanöttől voltunk együtt, kilencvennégyben házasodtunk össze. Megismerkedésünk után két héttel már közös lakást béreltünk. Elgázolt bennünket a nagy érzelem.

Érezte valamelyikük a harminc év korkülönbséget?

Egyetlen percig sem. Ez a férjem érdeme volt. Ötvenöt éves volt, amikor megismertem, de jó, ha harmincötnek kinézett. Már kilencven felett járt, és még mindig sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál. Nagyon meggyötörte őt a betegség. Előtte fantasztikusan tartotta magát. Nyilván a remek géneknek köszönhetően, és a majdnem negyven év jógázásnak is.

Meg kellett küzdeniük a szerelmükért? Szemükre vetette valaki a nagy korkülönbséget?

A kezdet kezdetén utolért bennünket néhány rosszízű megjegyzés. Lám, lám, friss csirkécske kellett neki, támadták Arthurt. Huszonöt éves voltam. Az én fülembe is eljutott, hogy általa akarok felkapaszkodni az uborkafára. Mintha Arthur lett volna az Operaház igazgatója! Volt ezekben a megjegyzésekben rengeteg féltékenység is, mindketten érzékeltük. Arthur gyönyörű férfi volt. Ott hevert előtte az egész színházi világ. Okos, szellemes, elegáns ember volt. Nemes lélek. A megjelenése is ezt tükrözte. Ezt nem lehet megtanulni, annak majmolás a vége. Ha itthon ült délután a teraszon akármilyen házi ruhában, akkor is elegáns tudott lenni. Erre születni kell.

Kevesen tudják, hogy ő írta az első magyar musical és az első magyar rockopera szövegét. Előbbiből, az Egy szerelem három éjszakájából sláger is született Egy szerelmes részeg éjszakán címmel. A musical, az Egy fiú és a tündér a Csongor és Tünde alapján íródott, Illés Lajos megzenésítésével. Vele még Táncdalfesztivált is nyertek.

Össze fogom gyűjteni a verseit, hogy költőként is jól ismerje őt az olvasóközönség, ne csak mint jeles drámaírót.

Mikor tört meg az egészsége? Nem sokkal azután ugyanis, hogy átlépte a kilencvenet, azt mondta, százéves koráig szeretne élni. S akkor úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg ezen az úton.

Pár évvel ezelőtt sajnos kiújult a betegsége. Amikor 2002-ben Medgyessy Péter miniszterelnök felkérte a Nemzeti Kulturális Örökség miniszteri posztjának betöltésére, mert európai kormányt akart alakítani, Arthur háromszor utasította vissza őt.

Medgyessy viszont annyit könyörgött neki, hogy a végén azt mondta, jó, elvállalom, de csak meghatározott időre. Másnap megjött a betegségéről szóló pozitív lelet. Az első három miniszteri hónapját úgy csinálta végig, hogy hétfőtől péntekig sugárkezelésre járt, hétvégeken pedig roboráló infúziót kapott. Ezt sem látta rajta senki. Hihetetlen módon tudta viselni a nehézségeket. Mondtam is neki sokszor, hogy te is olyan vagy, mint Görgey Artúr, hogy nem látszik ugyan, de fejsebbel lovagolsz a feladataidon és az életeden át. Egészségi állapotából adódóan rengeteg problémája volt, csak soha nem mutatta, nem verte nagydobra. Négy-öt évvel ezelőtt újult ki a betegsége. Akkor kikezelték, és sokáig nem is volt gondja ezzel. Aztán lett egy csontáttét, amitől nagyon féltem, mert az borzalmas fájdalmakkal jár. S annak a kezelése volt a legfontosabb. Hogy ne vegye el a morfium a szellemi erejét, teljesítőképességét, és ne is fájjon neki. Megtalálni ezt a kényes egyensúlyt.

Műtét szóba sem jöhetett?

Fel sem tudta neki tenni egyetlen orvos sem azt a kérdést, hogy akarja-e? Több barátunkat is műtötték, és láttuk, tapasztaltuk, mivel járt az egész.

Makuladegenerációját is humorral tálalta. Miután leromlott a látása, azt írta: „Földönfutó vagyok, a templom egere, nem használok pénzt.”

Ettől persze még élhetett volna száz évig. De rettenetesen nagy nehézségekkel írt évek óta. Tehát nem csak az utolsó időszakban. Én már úgy ismertem meg őt, hogy gépbe írt. Vakon gépelni azonban soha nem tanult meg. Neki látnia kellett a betűket, a billentyűzetet. Az volt az egyetlen reménye, hogy teljesen nem fog megvakulni. És ez nem is következett be. De a vége felé már nehezen mozdult ki itthonról, mert ebből sok félreértés adódott. Úgy járt, úgy nézett az emberek szemébe, olyan tekintettel, hogy abból senki nem jött rá, hogy azt az arcot, amelyre néz, valójában nem is látja. A makuladegenerációnak az a gonosz természete, hogy a kép közepe, akárhogy fókuszál is rá az ember, ki van takarva. Csak a perifériás látás marad meg. Ezért, ha elmentünk például színházba, és vele szemben álltam, a hátam mögött pedig valaki intett neki, ő azt nem látta. Ennek számos sértődés lett a vége. Olyan megjegyzéseket kaptunk, ami mindkettőnknek fájt, nekem még jobban, mint neki. Hogy milyen nagyképű lett a Görgey, már vissza sem köszön. Közben, ha valami nem volt jellemző rá, akkor az a nagyképűség. Egyáltalán nem volt az, soha. De éppen ezért már nem akart menni sehova.

Teljesült viszont a legfőbb kívánsága: otthon akart elaludni, nem kórházi borzalmak közepette. Ettől megkímélte őt az Úr.

Nagyon komplikált volt az elmenetele. De milyen az élet! Mesélte, hogy amikor az első hatalmas színházi sikerét élte meg a Rokokó háborúval, a főpróbahéten az édesanyja halálos ágyánál ült a kórházban, és halálverseket fordított. Imádta az édesanyját. Mérhetetlen szeretet kötötte őt hozzá, és a kötelességtudat, hogy ott kell lennie mellette, nem hagyhatja őt magára. Úgy halt meg a mama, hogy a bemutatón már ott ülhetett a fia. Ezután mondta nekem azt, hogy az élet mindig gondoskodik arról, hogy a legnagyobb örömbe is odapottyant valamit, hogy a földön maradj, ne szállj el. Ez most velem is így történt. Pont ebben az évben ért az a megtisztelő felkérés, hogy a budapesti Zeneakadémián taníthassak. Akkor, amikor már a debreceni egyetem ének tanszakát vezettem. Arthur velem együtt örült. Büszke volt rám. Hihetetlen kapcsolat volt a miénk.

Őrületesen szerettük egymást, boldogan fogadtuk a másik sikereit. Szóval itt volt a két egyetem, mellette pedig a férjemről való gondoskodás. Nem volt egyszerű. Nagy segítségemre volt Anna, az első házasságából született lánya, de egy idő után már ő sem lett volna elég. Újabb segítséget kellett találnunk, hogy minden pillanatban legyen mellette valaki. Nem hagyhattam magára egy percre sem. Éjszakánként, amikor már nagyon rosszul volt, sokszor fel kellett hozzá kelni. De mindent megtettünk, hogy úgy legyen, ahogy ő szerette volna. Hogy végig itthon legyen. Azon a bizonyos utolsó éjszakán, amikor végleg lehunyta a szemét, fél egykor még puszit adtam a homlokára, negyed kettőkor pedig arra riadtam fel, hogy nem hallom a lélegzését. Ő már hónapok óta arról beszélt, hogy elég volt, hagyja őt elmenni a Jóisten. Igen, érezte, hogy közeledik a vég. Hétvégén itt volt az egész család, Anna és a barátja, az imádott unokákkal. El tudtak ők is búcsúzni tőle. Körbevettük őt, beszéltünk hozzá, együtt imádkoztunk. Mindent megtettünk, hogy ez neki is megnyugtató legyen, és méltóképpen el tudjunk köszönni tőle. Aztán persze sokat sírtam, mert az utolsó egy-két napban már nem nagyon volt magánál.

Van egy zseniális verse az időskor kínjairól-bajairól. Ötvenévesen írta Az öregedés jegyei címmel. Ebben is szerencsés volt. Elkerülte, amitől olyan nagyon félt. Nem lett totyogós, motyogós, szürcsölős vénember.

Mondta is mindig, hogy kár volt előre megírnia, hogy „nőnek a rütykök…” De a Stukkert is ezért imádják olyan sokan, meg a többi darabját is, mert mindegyikben megrázó dolgokról ír, de humoros körítéssel. Az olvasó sokáig észre sem veszi, hogy hol hideg, hol meleg vízbe mártogatja őt.

Két könyvön dolgozott párhuzamosan. Sikerült mindkettőt befejeznie?

Sajnos nem. Az Amikor még éltem, amely anekdoták, emlékek és filozofálgatások füzére százharminc oldalon, talán a halála évfordulóján, a végén egy szerkesztői levéllel megjelenhet. Azzal, hogy – képletesen szólva – itt esett ki a toll a kezéből. Másik könyve, az Utazás a végtelenbe is befejezetlen maradt. Arról faggatja benne az Angyalt, hogy mi vár rá a mennyekben. Harminc oldal készült el belőle. Azzal nem lehet mit kezdeni. Épp a napokban olvastam bele. Az is szellemes írás. A végről, az elmenetelről szólt volna, arról az útról, amelyről nem tudunk semmit. Az Angyal ugyanis nem árulkodhat. „Diktatúra van ott is? – kérdezi Arthur. – Erre kellett várnom ennyi ideig, hogy megtudjam, ott sincs máshogy, mint a földön?” Sajnos én sem tudom, mivel ért volna véget a történet, mert nem akart beszélni róla. Kicsit később, mondta, ha erről kérdeztem. De a „kicsit később” már nem jött el.

Magával vitte a történetet az égi olvasótábornak, mert nekik is tartogatott valami eredetit. Oda sem akart üres kézzel beállítani.

Borzasztó nagy felelősség lesz számomra az életmű gondozása. Misszióm lesz tudatni a világgal, hogy ne csak a dráma- és regényírót, a publicistát ismerjék a személyében, hanem a kiváló költőt is. Legsikeresebb színpadi művét, a Stukkert nemrég mutatta be a komáromi The Art ügynökség fiatal csapata. Május végén Hradec Královéban is színre vitték. Örülök, hogy végre a csehekhez is eljutott a darab. De a pozsonyi fiúkat, akik csodálatosan játsszák, szívem legnagyobb melegével ölelem. Köszönöm nekik, hogy ilyen nagy boldogságot adtak Arthurnak.