Két alapvető embertípus különböztethetünk meg a szociális beállítottságuk szerint. Vannak, akik számára az emberi interakció lehetőség a sikerre, és vannak, akik számára esély a kudarcra. Szociális siker, ha a jelenléteddel a saját és mások napját jobbá tetted, vagy legalábbis nem tetted rosszabbá; szociális kudarc, ha az interakciót követően erős késztetést érzel arra, hogy slam poetryt írj az esetről.

Az első csoport tagjai a konvencionálisan nagyszájú, konfidens, extrovertált emberek, míg a második csoport tagjai azok, akiket az első csoport szerénynek, csendesnek, magába húzódónak nevez (az első csoport volt kénytelen meghatározni a másodikat, hiszen a második nem szeret magáról beszélni). Mint látható, maguk a csoportok nem igazodnak a vázolt kimenetekhez. Ez azért van, mert míg csoport 1 tagjai bátran ugranak neki bármilyen szociális kihívásnak, a legjobb kimenetelben reménykedve, csoport 2 tagjai pedig hálát adnak az égnek, hogy manapság már lehet pizzát rendelni telefonhívás nélkül, valójában mindkét fél interakciói fele-fele arányban lesznek sikeresek vagy sikertelenek, függetlenül a személy magabiztosságától. A nagy különbség, amely tényből a tipikus introvertált/extrovertált sztereotípiáink adódnak, az, hogy a két csoport hajlamos nem felismerni, amikor a feltételezésük téves volt – így a szerény típusú ember napokig fog rágódni azon, hogy véletlenül 20 gramm sajtot kért, és amikor a sajtmester felvonta a szemöldökét, ki kellett javítania 20 dekagrammra; eközben a nagyszájú típus elégedett félmosollyal fog leszállni a buszról, gondolván, az egész utazóközönség életét feldobta azzal, hogy kérés nélkül hangosan lejátszotta nekik a posztmodern mulatós-technometál listáját.

Természetesen ezek az extremitások egy spektrum két végét képviselik. Az átlagos ember (és lássuk be, a legtöbbünk átlagos – nem kell sértésnek venni, ezt jelenti az „átlag” szó) valahol félúton van közöttük. Egy egyszerű módja annak, hogy eldöntsd magadról, hol vagy a spektrumon, ha összeszámolod, hányszor veszed át fejben, mit fogsz mondani a fodrászodnak, mielőtt sorra kerülsz. Minél több fejbéli főpróbát tartasz, annál közelebb állsz a szerény véglethez. Csupán közelebb, az ismétlések számának függvényében a vonalad a grafikonon aszimptotikus – közeledik ugyan az „abszolút introvertált” értékéhez, de sosem éri el, hiszen az igazi introvertált egyszerűen nem megy el fodrászhoz, otthon vágja le a saját haját, békés nyugalomban, aztán ha elrontja, bónusz, hogy van oka otthon maradni, amíg vissza nem nő.

Az elmúlt hónapokban új befektetési stratégiát próbáltam ki. Kerestem egy gyanútlan fogorvost, akinél értéktelen forintjaimat jó fogakra cseréltetem lassanként, hétről hétre, fokozatosan, gyanút elkerülendő. A jó fog értékálló befektetés, mivel hamarosan mindannyian csak öreg nadrágszíjak elrágcsálásával tudunk proteinhez jutni. A fogorvosi székben töltött idő egyedi élmény. A kezelés első és utolsó pár percén kívül fizikai képtelenség aktív résztvevőnek lenni, mivel a beszédszerved szó szerint ki van peckelve. A vizit kilencven százalékában csak megszobrászkodható nyitott szájüregként vagy részese a történéseknek. Fogorvoshoz járni manapság fájdalommentes élmény – ha a te fogászati élményeid nem azok, javaslom, azonnal válts orvost. Már megvan ehhez a technológiánk! Én sem tudtam sokáig, ezért elég nagy balféknek érzem magam. Tessék használhatatlanná fájdalomcsillapítani az arcom tudomány-dzsússzal, aztán szabad kalapálni, csiszolni, faragni; előtte semmilyen rotációs műszernek nincs helye a számban! Fizikai fájdalomtól mentesen tehát, rengeteg időm akadt a fúrógép mantrájától ellazulva meditálni.

Ha megvizsgáljuk a fodrászt és a fogorvost, felfedezhetjük, milyen sok a párhuzam és az ellentét a kettő közt. Mindkettő szolgáltatás, amely során egy székben ülve igyekszik valaki rendbe rakni a fejünk egy lényeges aspektusát. Elsődleges feladatunk, hogy ne fészkelődjünk, de azért szükséges tőlünk is egy minimális kontribúció, a szolgáltatást nyújtó fél dolgát megkönnyítendő (tartsuk nyitva a szánkat, fordítsuk jó irányba a fejünket). A fodrásznál bevett szokás a beszélgetés a kezelés alatt, ami fizikai lehetetlenségén túl is, úgy gondolom, határozott udvariatlanságnak minősülne a fogászati székben.
Mint szociális interakció a fentebb vázolt potenciális siker/kudarc skálán, a hajvágás akkor vélhető sikeresnek, ha megfelelő minőségű csevegést folytattunk a kijelölt hajszobrászunkkal. Nem olyan egyszerű dolog ez, lévén a fodrász kezében gyilkolásra igencsak alkalmas pengék vannak, míg a mi kezeink a védőfólia alatt, amely alól előkapva őket azt kockáztatnánk, hogy sunyi hajszálak kerülnek a ruhánkra, amitől viszketni fogunk egész nap. Egyértelmű, ki győzne egy esetleges összetűzés során. A kiszolgáltatott helyzetből eredően tehát kerülendők a kontroverziális témák. Vallás. Politika. Macska vagy kutya. Terhességmegszakítás. Ananász a pizzán. Halálbüntetés. Híres popsztár új rapalbuma. Híres rapsztár új popalbuma. Stb.

A fogorvos-látogatás során ezzel szemben csupán pár percig szükséges interakcióba bocsátkoznunk, a kezelés elején és végén. Míg a fodrásznál elő kell adnunk, mik az igényeink a hajkezelés végkimenetelét tekintve, addig a fogásznál elég hangosan nyögnünk párat, ami alapján a kezelő specialistánknak kell kitalálnia, mi bajunk; a kezelés végeztével pedig hivatkozhatunk a fájdalomcsillapításra okként, miért vagyunk képtelenek értelmes összetett mondatokat formálni. Amilyen nehéz a hajvágás folyamata egy szerény ember számára, olyan nehéz a fogorvos egy beszédes személynek. A sztereotip kifejezés szerint ezek az emberek „nem bírják befogni a szájukat”, azonban ez pontatlan, hiszen sem befogni, sem nyitva tartani nem tudják, az elemi ösztön, ami vezérli őket azt kívánja, hogy folyamatosan járatva legyen.

Meglepett tehát, hogy a „magyar-monopoly-pénz-fogra-váltása” mestertervem során rádöbbentem, csendben ülni egy fogorvosi székben ugyanolyan megerőltető számomra, mint hajászati székben eltöltenem fél órát. Arra enged ez következtetni, valahol a beszédes és szerény skála közepén vagyok magam is, pedig világéletemben úgy gondoltam, közelebb állok a másodikhoz. A fúrógép zúgásának frekvenciája alatti transzban aztán megvilágosodtam! Van egy harmadik lehetőség! Nem kell választanunk, és minden interakciónknak úgy nekikezdeni, hogy az potenciális siker vagy potenciális kudarc lehet. Nézhetjük a helyzetet egy szinttel magasabbról: minden szociális interakció egy tanulási élmény – ha siker, ha kudarc, valamit tanulhattunk belőle, akár, hogy mit nem kellett volna csinálni. Ezzel a felfogással máris látható, hogy az interakció, ha megtörténik, garantált siker lesz (tanultunk valamit), míg ha csak elkerüljük, garantált kudarc (nem tanultunk semmit). A felismerés legalább olyan megdöbbentően hasznos volt, mint rájönni, vannak fogorvosok, akik tudják, hogy kell fájdalomcsillapítani.