A járvány miatt elmaradt téli koncerteket most nyáron rendre bepótolják. Így a kissé patetikus elnevezésű „Kórusének Szlovákia szívében” kétnapos eseményt is, melyre egy zólyomi és egy breznóbányai gyerekkórus mellett vendégként Ajna is hivatalos.

Az első koncert a zólyomi várban lesz, Balassi szülőhelyén, akiről az odaúton lelkesen magyarázok az ifjú hölgynek. Nem nagyon hatja meg Balassi költészete, pedig még az Egy katonaének elejét is elszavalom (már ameddig emlékszem rá). Igen, igen, elismerem, én is jóval idősebb koromban jöttem rá, milyen élvezetes is a költő nyelvezete.

Évekig Zólyom felé jártunk Zsolnáról Budapestre, a várat kívülről rengetegszer láttam, belülről még sohasem. Most sem sokat látunk belőle, csak a királytermet, de az nagyon mutatós. A festett fakazettás mennyezetről királyok kukucskálnak lefelé. És nem mellesleg remek az akusztika. Ajna klasszikus repertoárjához nem igazán illik a kórusok populáris hangvétele, a végeredmény meglehetősen eklektikus. Mondhatnám azt is, hogy kissé bizarr. De a szervezők elégedettnek tűnnek, ez a lényeg.

Az éjszakát a besztercebányai Művészeti Akadémia kollégiumában töltjük. Másnap reggel kapunk egy üres termet gyakorlóhelyiség gyanánt. Ajna el is kezd furulyázni, eljátszik körülbelül öt ütemet, amikor kivágódik az ajtó, és egy erősen felindult hölgy közli velünk, hogy mit képzelünk, azonnal hagyjuk abba, mert nekik itt konferenciájuk van, és nem hallja tőlünk a saját szavát. Szeretném neki udvariasan megmagyarázni, hogy miért is vagyunk ott, de nem érdekli a mondókám, ránk csapja az ajtót. Ajnával döbbenten nézünk egymásra, nem is tudom hirtelen, hogyan reagáljak. A hölgy valószínűleg diákoknak nézett minket, de akkor is… Elég lett volna, ha a kölcsönös tisztelet jegyében tálalja a mondandóját.

Délután elindulunk Breznóbányára, ott lesz a következő koncert. Az út régi emlékeket ébreszt bennem – gimnazista koromban anyukámmal keresztül-kasul bejártuk ezt a vidéket. Már akkor is megfogott különleges, helyenként hátborzongató hangulata – a lépten-nyomon egykori ipari létesítmények komor maradványait rejtő természet vadregényessége.

Célállomásunk a szépen felújított breznóbányai zsinagóga, a Felső-Garam mente egyetlen ilyen jellegű, épségben maradt épülete. 1942 után már nem használták eredeti funkciójában – olvasom az ismertetőben. Ekkor deportálták a helyi zsidókat. Sohasem jöttek vissza. Az előtérben eredeti, felújított márványtábla magyar és héber szöveggel. „… A Mindenható áldása környezze e házat. Urunk hatalma óvja e templomot és teljesítse minden ájtatos hő könyörgését…”

A karnagyok próbálnak, mi meg lézengünk Ajnával, még sok idő van a koncertig. Az épületet őrző idősebb hölgy megszólít: ha van időnk, esetleg szeretnénk-e megnézni a breznóbányai zsidóság történetét bemutató kiállítást. Szeretnénk. Üvegcsigalépcsőn mászunk fel a toronyba. Tériszonyosok hátrányban. Fent vakolatlan nyerstégla falon régi fényképek, arcok, nevek. Deportálási listák. Kegyelemkérő levelek. Adóhivatali felhívás. 1943. november 4. Kéretik kidoboltatni: az adóhivatal árverésre bocsát különböző, egykor zsidó tulajdonban lévő textíliákat a volt Neufeld-boltban. A felhívás végén ott díszeleg a szlovák fasiszta köszöntés: Na stráž!

Félhomály van, csak két kerek ablakocskán jön be a kinti fény. Sokáig bogarászom a kiállított dokumentumokat. Közben azon gondolkozom, hány ilyen várost láttam már, ahol a valaha virágzó zsidó közösség emlékét csak néhány fénykép és a temető düledező sírkövei őrzik. Vagy már azok sem.

Mindig csak szomorú cikkeket írok – jutott el hozzám nemrég az olvasói kritika. Pedig esküszöm, most annyira igyekeztem, hogy valami vidám kerekedjen ki belőle, aztán mégis ez lett a vége… De hát ilyen a világ – összefonódik benne szépség és elmúlás, öröm és fájdalom. Én csak megpróbáltam hitelesen bemutatni egy szeletkéjét. Szlovákia szívében.