Ha az információ, az áruk és az emberek mozgása változik – jelen esetben gyorsult a globalizációval –, akkor az egész társadalmi berendezkedésünk alkalmazkodásba kezd.

A politikai, családi, gazdasági rendszerek, a társadalom szöveteinek összes formája – az értékrendszereinkkel együtt – azt szolgálja, hogy a környezetünkkel együtt tudjunk élni.

A 19. század végén a gazdasági rendszer alakult át, a kapitalizmus érkezett meg. Később ezt követte a politikai rendszerek átalakulása, amit ma a demokratizálódás történetének látunk. Ezek az események messze nem voltak függetlenek egymástól, viszont évtizedeken át formálódtak lassan.

A globalizáció felgyorsította az információ, az áruk és sok helyen az emberek mozgását. Ez részben gazdasági okokból eredt – a kapitalista méretgazdaságosság és profitigény –, másfelől visszahatott a gazdasági rendszerre, beindította a pénzügyi kapitalizmust (financial capitalism), és mindezek visszahatottak a politikai berendezkedés működésére is (nagy ipari lobbik, gondoskodó állam stb.).

2022-re egészen sok változás ért egybe, és ettől a bizonytalanságérzésünk különösen élessé vált. A személyes megélhetés (munkanélküliség, infláció, élelmiszer-biztonság, hőhullámok, aszály, közbiztonság stb.) és a tágabb értelemben vett keretek dinamikája is (háború, hipergyors információáramlás, lassú nemzetközi intézmények, globális migráció stb.) megingott.

Ezt pedig brutálisan tetézi, hogy a modern emberi történelemben először, globális mértékben a bolygónk maga is változásba fogott, a felmelegedés miatt. Tehát még ez a „külső” tényező is mozgásba lendült.

Így a mai ember számára kevés kapaszkodó maradt: a politikai intézményekben, a gazdasági-pénzügyi rendszerben, a környezetben vagy éppen a fragmentált-polarizált-atomizált családjában bízzon?

Nem csoda, ha az alkalmazkodás immateriális formái egyre nagyobb teret foglalnak. A materiális alkalmazkodás nehéz és időigényes, ráadásul egyéni startégiában néha lehetetlen, csak csoport, ország vagy kontinens tudna érdemben változást – stabilitást – hozni. Ezzel szemben az értékrendek adaptálhatóak, kivetíthetőek, megélhetőek. A radikalizáció – vallási, politikai, étrendi, mindegy! – sok esetben válasz a többi bizonytalanságra, a biztos pont keresésének igénye. Az értékrendek apró hibridekre törnek szét, hogy majd valamelyik sikeressé váljon.

A gond az, hogy az immateriális válaszokkal sokszor a nagyobb játékosok visszaélnek. Alkalmi politikai ideológiát gyártanak, ellenségképet szerkesztenek belőle a saját rövid távú érdekeik mentén vagy éppen „csak” pénzt harácsolnak, valódi megoldás illúzióját keltve.

A világtörténelemben kisebb mozgások esetén mindig alkalmazkodott a társadalmi struktúra, feltehetően most is ezt teszi. Valamely rendszerek meg fognak változni, legyen ez a kapitalizmus mostani formája, a politikai érdekképviselet módja vagy a közösségi döntéshozatali szintek, és amikor az új struktúra kicsit megszilárdul, akkor kevesebb levegő jut majd a radikális álmegoldásoknak.