„Ültem otthon, New Yorkban, néztem a televíziós híradásokat, hallgattam Putyin hazug beszédeit, és úgy éreztem, rosszul informált amerikai honfitársaimnak fel kell nyitnom a szemét, hogy a valós helyzet alapján foglaljanak állást egy bonyolultnak látszó kérdésben – mondta Karlovy Vary fesztiválján az ötvenhat éves, San Franciscóban született színész, filmrendező, producer és forgatókönyvíró, aki zsidó származására utaló másik keresztnevét, az Isaacot csak a személyi irataiban tünteti fel. Művészként nem. – S akkor fogtam magam, és anélkül, hogy otthon elárultam volna, hová utazom, elindultam Ukrajnába. Nem akartam ugyanis, hogy a feleségem és a gyerekeim amiatt rettegjenek, hogy hazatérek-e épségben, egészségesen. Szüleink megmentették őseik értékeit, ez a feladatunk nekünk is.”
Liev Schreiber a kilencvenes évek második felében robbant be az amerikai filmiparba. A Váltságdíj, a Sikoly-trilógia és a Hazudós Jakab után A rettegés arénájában, A mandzsúriai jelöltben és a Salt ügynökben nyújtott emlékezetes alakítást. A Ray Donovan című bűnügyi sorozattal a világ több országába eljutott, akárcsak a Woody Allen rendezésében készült Egy esős nap New Yorkban című romantikus vígjátékkal.

Rendezőként 2004-ben állt először a kamera mögött. Minden vilángol című filmjében egy Jonathan nevű fiatalember – Liev Schreiber alteregója – Amerikából érkezik Ukrajnába, hogy felkutassa onnan elszármazott nagyapja gyökereit.
„Ifjú éveim legmeghatározóbb személye volt a nagyapám – így a neves színész-rendező. – Szüleim válása után rengeteg időt töltöttem nála. Túlzás nélkül állíthatom azt is, hogy ő formált rajtam a legtöbbet. Nem az apám és nem az édesanyám, hanem ő, az én szeretett nagyapám. Rengeteget mesélt a kamaszéveiről, elhagyott hazájáról, Ukrajna szépségeiről. Amikor meghalt, úgy éreztem, rám hagyta szülőföldje egy kicsi kis részét, amelyen rajta kell tartanom a szememet.”
Zaklatott gyerekkora volt Alekszandr Milgram unokájának. Apja, Tell Schreiber tehetős protestáns család sarja, sokáig egy amatőr színtársulatban játszott. Anyja meglehetősen szabad életet élő művészlélekként, a klasszikus zene és az orosz irodalom megszállottjaként festegetett, miközben egyre inkább rabja lett a kábítószernek. San Franciscóból, nem sokkal fiuk születése után Kanadába költözött a család, ahol Tell Schreiber elvonókúrára vitette volna a feleségét. Heather azonban hóna alá kapta a gyereket, és New Yorkig meg sem állt vele. Liev hároméves volt, amikor apja – magándetektívek segítségével – kinyomozta, hol találja őket, és valósággal elrabolta a fiát.
„Egy évébe telt anyámnak, míg hivatalos úton visszaszerzett, de amikor zűrös ügyeik miatt apám is, anyám is rács mögé került, a nagyapámnál kötöttem ki, aki boldogan vett magához. Négyéves koromban aztán eljött értem az anyám, és egy önkényesen elfoglalt, lepukkant lakásban, de inkább lyukban folytattuk közös életünket, ahol sem víz, sem villany nem volt. Ötévesen már elvált szülők gyereke voltam. Anyám nappal taxisofőrként dolgozott. Olyankor mindig mellette ültem, és együtt cirkáltunk a városban. Később, hogy életben maradjunk, bábokat és papírmasé figurákat készített. Az volt az egyetlen biztos anyagi forrásunk. Egyébként vagány, progresszív asszony volt az anyám. Tizenkét éves koromban asramjóga-iskolába íratott, ahol mindannyian narancssárga egyenruhát viseltünk. Nem hitt az oktatásügyben, az iskolai tananyagban. Nagyapámra úgy tekintettem, mint a megmentőmre. Amíg élt, számíthattam rá. Felnőtté válásom idején ő volt az egyetlen biztos támaszom. Ő tanított meg arra is, hogy mit jelent férfinak lenni, hogy miképpen gondolkozik és cselekszik egy férfiember. Amikor itt hagyott bennünket, pszichiátriai kezelésre szorultam, annyira fájt, hogy magamra maradtam. Anyám amellett, hogy festegetett, zenélni is szeretett. Zongorázott és hegedült. Azt akarta, hogy én is játsszak ezeken a hangszereken. Nekem a basszusklarinét volt a kedvencem. Ha csak tehettem, azt fújtam. Színes filmeket nem nézhettem. Anyám nem engedte. Azt mondta, hogy csak a fekete-fehér filmek hordoznak értékeket. Így lett a kedvencem Charlie Chaplin és Basil Rathbone, de azokhoz a filmekhez, amelyekről a barátaim lelkesen meséltek, hozzászólni nem tudtam.”

Akármilyen zűrös volt is a gyerekkora, Liev Schreiber ma azt mondja, nem hordoz traumákat a lelkében. Elengedte a rossz emlékeket. Pontosabban: nem foglalkozik velük. A connecticuti asram iskolából, ahol Shira Das volt a neve, előbb Brooklynba került, egy művészeti iskolába, majd a Hampshire College-be, ahol már színészettel foglalkozhatott.
„Csehov és Shakespeare műveit anyám elbeszéléseiből ismertem. A Yale Egyetemen már brillírozni tudtam belőlük. Otthon ugyanis klasszikus zeneszerzők alkotásait hallgattuk, vagy hangosan olvastuk fel Shakespeare drámáit. Egy amerikai gyerek esetében ez egészen rendhagyó volt. Az egyetemen minden tanáromat megleptem, hogy milyen behatóan ismerem ezeket a műveket. És ezt mind-mind anyámnak köszönhettem. Volt jó pár monológ, amelyet fejből fújtam. Az orosz írók és filmesek világa ma is közel áll hozzám. Ezért is fájt annyira, amikor a háború miatt sok helyen a világon bojkottálták őket. Nem értettem ezt a döntést. Ne játsszanak a színházak Tolsztojt vagy Dosztojevszkijt csupán azért, mert orosznak születtek? Ne vetítsék Tarkovszkij és mások zseniális filmjeit? De hiszen a művészet a szabadságot hirdeti és támogatja! Két fiamat, Sashát és Samuel Kait arra nevelem, hogy becsüljék meg ezeket a művészi értékeket, és hogy mire felnőnek, az életükbe is beépüljenek.”
Ukrajnára ma már ő is úgy tekint, mint második szülőhazájára. Szívén viseli a jövőjét. Mint mondja: sokáig csak New York létezett számára. Az a világ, amelyet a nagyapja vitt magával az Államokba, kezdett halványulni az emlékeiben. Pedig mindabban, amit szakmailag fel tud mutatni, anyja mellett ő inspirálta.
„Igazából akkor jöttem rá, mit jelent ukránnak lenni, amikor Putyin seregei lerohanták Ukrajnát. Nem akartam tétlenül szemlélni az eseményeket. Előbb Lvovba mentem el. Onnan jött a nagyapám, látni akartam, hol nőtt fel. Elkeserített a sokkoló pusztítás. Útzárlatokon jutottunk át, pincékben vészeltük át az oroszok támadásait. Egész éjjel szóltak a szirénák, mi a búvóhelyen vártuk a fejleményeket. Aztán kivittek a harctérre. Láttam a szétlőtt házakat, egy lebombázott vasútállomást. Naponta csaknem ezer ételadagot készítettünk el. Szakácskodtam. Borscsot főztem hatalmas kondérban. Orvosokat hajszoltunk a sérülteknek, pszichológusokat az árván maradt gyerekeknek. Videóklipet forgattunk a lvovi szimfonikusokkal, akik a legdrámaibb napokban is zenéltek. Mozart Rekviemjét gyakorolták, de a próba után mindennap élelmet dobozoltak a frontvonalon harcolóknak. A BlueCheck segélyszervezet alapítójaként pénzt gyűjtök az ukrajnai rászorulóknak, akik nulláról indítják újra az életüket. Nem elég sajnálkozni, segíteni kell. Még nincs vége a háborúnak, és senki sem tudja, mikor fejeződik be.”

Első játékfilmjét, a Minden vilángolt – Elijah Wood főszereplésével – Csehországban forgatta. Ott készült a Hitler: Jön a sátán című tévéfilmje is. Novemberig ismét cseh koprodukcióban forgat. Kevéske fény címmel nyolcrészes sorozatot készít arról a holland házaspárról, akik a második világháború idején Amszterdamban Anna Frankot bújtatták. Ő rendezi a filmet, és játszik is benne. Otto Frankot, a tizenkét éves Anna apját alakítja.
És talált pár napot arra is, hogy ismét elutazzon Ukrajnába. Ezúttal Kijevben járt, ahol Andrij Sevcsenko, a népszerű ukrán futballista társaságában Volodimir Zelenszkijjel is találkozott, aki azzal fogadta őt: „Ön sokkal bátrabb, mint gondolná!”
Ez ő: Liev Schreiber, aki az életben is hőshöz illően viselkedik, nem csak a mozivásznon.