Magabiztos, csinos nők sétálnak Chicago utcáin; a hatvanas években járunk. Én a nyolcvanasokban születtem, lehet, hogy ezért igéz meg ennyire ez a világ, a színes ruhák, a tip-top hajak, a képeken szinte meseszerűnek tűnő épületek és forgatag. Az utcákon elvegyülő, fiatal nőről készült felvételeket hirtelen egy idősebb nőről – láthatóan mostanában – készült közelkép akasztja meg. Tipikus interjúhelyzetben ül egy széken és arról mesél, hogyan halt majdnem bele egy illegális abortuszba, egy koszos motelszobában.
A The Janes – A döntés joga nem is jöhetett volna ki jobbkor (sajnos), ugyanis az Egyesült Államokban és Magyarországon is újra a közbeszéd fókuszába került az abortuszkérdés, illetve az abortusz szigorítása. A dokumentumfilm pedig arról az időszakról szól, amikor az abortusz nemcsak tilos és büntetendő volt az Egyesült Államok legtöbb államában, de egyenesen a maffia végezte és felügyelte az illegális beavatkozásokat.
A The Janesben az interjúalanyok – a Jane nevű egykori szervezet tagjai – egy helyben ülnek, egyenként mesélik el a történetüket, ennek ellenére egyáltalán nem válik unalmassá, fárasztóvá a közel két óra. Egyrészt azért, amit mesélnek, másrészt pedig azért, mert a készítők, Tia Lessin és Emma Pildes kitűnő korabeli felvételekkel illusztrálják a mesélő nőket és a közeget, Chicagót.
A mesélő Jane-ek egyébként egytől egyig egyetemre járó, értelmiségi, középosztálybeli családból származó fiatalok voltak, vallásosak és nem vallásosak, gyerekre vágyók és gyermektelenek, amikor úgy döntöttek: nem tudják tovább nézni, hogy kétségbeesett nők borzalmas módszerekhez folyamodnak a terhességmegszakításért, és halnak bele a kóklerek által végzett vagy házi abortuszokba. Egy csapatba tömörültek, elképesztő szervezőkészségről téve tanúbizonyságot. Tudták, hogy törvényellenesen cselekszenek, de úgy vélték, többet ér a kétségbeesett nők élete – akik a legkülönfélébb okoknál fogva akartak véget vetni a terhességüknek –, és valakinek segítenie kell rajtuk, hogy ne otthon, savakkal vagy különféle eszközökkel tegyék tönkre a testüket, vagy ne hentesekhez forduljanak egy koszos motelszobában.
A filmben egy, a hatvanas években rezidenskedő nőgyógyász is megszólal, aki elmondja: az abortusztilalom nem szüntette be a művi terhességmegszakításokat, sőt még több munkát adott az orvosoknak, külön osztályt kellett nyitni – abortusz-szepszis osztálynak nevezték –, ahol az elrontott beavatkozásokkor súlyos fertőzést szenvedő nők feküdtek, az ágyak pedig folyamatosan tele voltak.
A ma már nagymamakorú Jane-ek könnyes szemmel mesélnek erről az időszakról; némelyiküknek a férje is megszólal a filmben, látható büszkeséggel és máig felvillanó aggodalommal ecsetelve az akkori történéseket. Külön érdekessége a filmnek, hogy szerepel benne a nőket később letartóztató, gyilkossági ügyekre szakosodott felügyelő is: nyilvánvaló a utólagos csodálata, amikor ezeknek az asszonyoknak a kitartását emlegeti.
Hogy hogyan működtek a Jane-ek, honnan jött a kódnevük, mikor szüntették be a tevékenységüket, illetve hogyan kapcsolódott hozzájuk egy keresztény szervezet is, az HBO Maxon látható dokumentumfilmből kiderül.
Herczeg Szonja
